Két évvel ezelőtt írni kezdtem egy naplóféle, aztán félretettem. Most, hogy közeledik Popper Péter születésnapja - november 19-én lenne 85 éves - valahogy természetes lett, hogy tovább írjuk…

Elmúlt nyolc év, a Popper cédrusa délceg fává cseperedett.

Még mindig kamasz korú a közel tizenöt méteres magasságával - de minden jel arra mutat, hogy egyszer majd , sok év múlva tényleg a dombok és a rá vigyázó két óriás ciprus fejére nő.

Szemmel láthatóan szeret itt lenni: jó helyre került.

Körül ölelik a hegyek, a völgy fele meg nyitott az út, akár a tengerig is…meg persze azon túlra…az idő és a tér hatarain átsuhanva messze, messze.

Gyakran lejárok hozzá, hogy beszélgessünk egy kicsit.

Kívülről nézve persze egyáltalán nem tűnik úgy, hogy beszélgetünk; de én mar megtanultam szavakká formálni a mozgásait, ahogy hajlong a pici szélben, az ágak suhogását, a fények és az árnyékok játékát.

Etruria… a hosszú árnyékok, a mindent átható életszeretet és a meg nem fejtett titkok földje…

(Azt is lehetne persze mondani, hogy ilyenkor gondolatban Péterrel beszélgetek és nem kellene belekeverni a Cédrust, de így az egész sokkal hétköznapibb lenne és azt gyanítom, hogy Péternek is inkább tetszene az ősi tájban, egy örökzöld tűlevelű közvetítésével folytatott belső dialógus ötlete.)

El szoktam mondani az újságokat, az eseményeket, amik foglalkoztatnak, vagy kihoznak a sodromból.

Jól megértjük egymást, hiszen -a közös múlt és a sok személyes élményen túl- a foglalkozásunk is összeköt, hiszen én is pszichológus szemmel nézem és próbálom megérteni az embereket és a világot, amelyben élünk.

Sok szó esik arról, hogy az utóbbi évek ijesztő módon változtattak meg szocio-kulturalis környezetünket: a történelem ismét nagy erővel tört be mindennapi életünkbe.

A bizonytalanság érzése, félelem, frusztráció és a gyűlölet egyre érezhetőbb.

Ott, ahol a létezés folyamatossága újra és újra megszakad az emberek identitás-kepe töredezetté és feltételekhez kötötté válik. Ez nem csak az egyénekre es családokra, de etnikai csoportokra, nagyobb társadalmi egységekre, sokszor egy egész nemzetre válik jellemzővé.

A világ egyre több államában – úttörő módon Magyarországon - sajátos jelenségként az eredeti trauma feltámadt szelleme kísért és képeszt el átlagembereket és társadalom tudósokat egyaránt.

Mintha a lineáris időt kitöröltek volna; az üldözés és megkülönböztetés legsötétebb pillanatait idéző traumatogen tartalmak (jelszavak, zászlók, egyenruhák, gúnyrajzok, szimbólumok és ideológiák) eredeti, háború előtti formájukban térnek vissza a közterekre és a közbeszédbe - erőteljes módon célba véve mind a háborút átélt, mind az azután született generációk realitás érzéket és gondolkodási képességet.

Ahhoz, hogy megértsük a jelent, vizsgálat tárgyává kell tennünk a múlt kiemelkedően fényes és sötét pillanatait egyaránt.

Mindez nagyon természetesnek és egyszerűnek tűnik, de gyakran nem egykönnyen megvalósítható, mivel a történelem és az egyéni emlékezet szövete meglehetősen szakadozott és így rendkívül nehéz követni a szálakat .A folytonosság visszaépítése , az emlékezés és az összefüggések tapasztalásának lehetővé tétele az egyik alapvető reparativ munka. Átdolgozásnak szoktuk nevezni.

A pszichológusnak, ha valóban érdekli a folyamatok dinamikája- és nem ragad bele kizárólag a belső világ vizsgálatába- meg kell próbálnia a külső és a belső világ terepein paralel mozgással haladni és értelmezni az élmények jelentését.

Csak így lehetséges, hogy kialakuljon a valós környezetünkről egy személyes kép, mely segíthet eligazodni a világban, melyben élünk. Ez a hozzáállás –remélhetőleg – kepéssé tesz megnyitni a mélyebb belátást akadályozó eltömítődött járatokat nemcsak sajátmagunk, de mások számára is…

Ilyenekről beszélgettünk Deutsch barátommal nyáron, a cédrus árnyékában, az is lehet persze, hogy a dologba a Popper cédrusa is beleszólt...

Felvetődött a kérdés, hogy milyen perspektívát nyit ezeknek a megfigyeléseknek és gondolatoknak az a tény, hogy két különböző, egymástól távol eső helyről nézzük a világot, benne azt is, ami Magyarországon történik.

 A szemészek azt tanítják, hogy az ember mélységében csak akkor latja a dolgokat, ha két szemmel néz.

Ezért (is) úgy határoztunk, hogy mostantól kezdve ő lesz az egyik szem én meg a másik és megnézzük, mire megyünk így együtt?

Spitz