Több lap is arról cikkezett már az elmúlt év vége felé, hogy 2018 a magyarok és a lengyelek után a virradat éve lesz a populisták számára több más országban is.
Csak azután jött Merkel és Macron újévi üzenete, amiből az derült ki, hogy ők ketten az idén valóban gatyába akarják rázni az uniót, akkor pedig
jaj azoknak, akik Brüsszel ellenében próbálják sütögetni a pecsenyéjüket.
A német kancellár úgy fogalmazott, hogy
„az összefogás a következő időszak kulcskérdése”.
A francia elnök pedig kijelentette, hogy az EU erősítését tekinti legfőbb külpolitikai céljának.
A német kormányfőnek persze odahaza még meg kell erősítenie saját helyzetét, de alighanem tévednek azok, akik máris béna kacsaként beszélnek róla. Theresa May a megmondhatója, milyen kemény tud lenni a 27-ek élcsapata a Bizottsággal együtt. Az utolsó pontig keresztülvitték ugyanis követeléseiket a brit távozás kapcsán. Ezt persze Orbán Viktor is pontosan érzékelte, de ő a szájkarate nagymestere, aki – hogy saját hazai táborát lelkesítse – a lengyel szankciókat illetően, persze csak szavakban, de még a többi 26 tagállamnak is beint.
Csak éppen a nehézfegyverek a másik oldalon vannak, hiszen mint a Financial Times írja a minap, a következő hétéves költségvetésről csak most kezdődnek az egyeztetések, és
a támogatások megvonása szinte döntő alkupozíciót jelent.
Ez ügyben igencsak árulkodó, amit a luxemburgi külügyminiszter mondott a Spiegelben, hogy ti. az unió alapja a szolidaritás. És ha olyan alapkérdésben nincs egyetértés, mint a menekültkérdés, az hosszú távon bedöntheti az uniót. Azt pedig aligha teszi ki az Orbán-kabinet az ablakba, amit Asselborn a szokásos diplomatikusság mellőzésével mondott, de ő már rég nem tesz lakatot a szájáról, ha a magyar rezsimről van szó:
„Ha a magyar vagy a lengyel kormányt tekintjük igazodási pontnak, akkor igen mélyre süllyedtünk”.
Szintén a Spiegelnek nyilatkozott Szilveszterkor a magyar kormányfő nagy „barátja”, Cohn-Bendit, aki kifejtette, hogy a magyar, a lengyel és a cseh vezetés nyugodtan tekintheti a Brexitet modellnek, azaz mehet isten hírével, ha úgy tartja jónak. A neves amerikai közgazdász, Paul Krugman pedig a New York Times-ban azt írta, hogy az USÁ-ból könnyen lehet egy másik Magyarország, amely a demokratikus homlokzat mögött gyakorlatilag tekintélyelvű rezsim. Ugyanakkor Le Monde azt hangsúlyozza, hogy Lengyelország még nem Magyarország. A brit konzervatív Daily Telegraph a kelet-nyugati szakadást súlyosabb gondnak nevezi, mint a Brexitet. A liberális Guardian is hasonlóképpen vélekedik, bár a törést egyelőre csak lehetőségként elemzi.
De ha már Orbán Viktor újra meg újra arra hivatkozik, hogy ő csak a nép akaratát hajtja végre, akkor a Die Welt közvélemény kutatása fontos adut ad Merkel kezébe, hiszen a németek kétharmada úgy véli, hogy meg kell büntetni azokat az államokat, amelyek nem hajtják végre a kvótadöntést.
Persze, hogy helyre tudjuk tenni a vitát, ahhoz tudni kell, hogy a szópárbaj magyar részről egyelőre csupán a tét emelését célozza. Orbán Viktor pontosan tisztában van azzal, hogy Lengyelország az EU számára – geopolitikai, gazdasági, történelmi és egyéb megfontolásokból – ezerszer fontosabb, mint Magyarország. Ezért Brüsszel minden bizonnyal jobb belátásra kényszeríti a megszállott Kaczynskit, akár úgy is, hogy félreállítják, és nem kétséges, hogy ehhez a magyar politikus, mint már korábban is más ügyben, parírozni fog. Csak éppen megkéri az árát, főként, ha sikerrel veszi a választásokat. Ez esetben Brüsszel befogja az orrát, és azt mondja, ha a magyaroknak ez kell, akkor csak tessék! Azaz Orbán megkapja a felhatalmazást, hogy bevégezze a nagy művet, az EU legfeljebb arra ügyel a továbbiakban, hogy megnyesegesse a túlságosan szélsőséges vadhajtásokat, illetve nehogy a fertőzés újabb államokra terjedjen át.
Mert ahogy Gerald Knaus, az EU-német megállapodás ötletgazdája, a brüsszeli Európai Stabilitási Kezdeményezéstől a jobboldali Die Weltben megjegyezte:
„Orbán a legveszélyesebb vezető a szervezeten belül, csak legalább a száját tartani tudná!”
A Bloomberg ezt úgy ragadta meg, hogy OV szét akarja verni az unió alapját jelentő liberális kereteket. Egy másik neves elemző, a bolgár Ivan Krasztev ugyanakkor a Süddeutsche Zeitungban arra hívta fel a figyelmet, hogy a mi kedves vezérünk számára a tét az idén nagyobb, mint a saját újraválasztása. Merthogy egész Európát jobbra akarja tolni. Viszont idehaza a siker érdekében egyre szélsőségesebb megnyilatkozásra kényszerül, hogy kellő hőfokon tartsa a riadalmat a „zemberekben”. Idekapcsolódik, amire a Tabletmag nevű amerikai zsidó portál figyelmeztet, hogy az intézményesített holokauszt-revíziót képviselő kormány teleaggatja az országot egy gazdag zsidó képével, mert azt reméli, hogy fel tudja kelteni a lappangó antiszemitizmust. Ám
„ebből pogrom lesz!”
Ha bárki úgy gondolja, hogy ez a hang túlságosan elfogult, akkor idézzük a bécsi Standardot:
„Az orbáni médiagépezet minden csatornájából folyik a hazugságokra épülő, antiszemitizmussal megspékelt szöveg, miszerint Soros menekültek áradatát akarja Európára zúdítani”.
Ehhez képest már csupán hab a tortán, amit az AP tálalt világnak, mármint hogy a Fidesz rohammal foglalta el a sajtó túlnyomó részét, egészen odáig, hogy egyik szócsövén keresztül megpróbálja megfélemlíteni külföldi lapok, hírügynökségek Budapesten dolgozó munkatársait, mert azok szerinte „Soros propagandistái’.
A Financial Times igen alapos, hosszú, mélyreható tényfeltáró riportban foglalkozott az Orbán körül kialakult új elittel, az oligarcha-láncolattal, amely egyedülálló módon uniós pénzekből, minden verseny nélkül, a hatalom kegyéből jött létre. Ennek megfelelően nem is képes semmiféle érdemi, a piaci viszonyoknak megfelelő üzletre, inkább a mutyiban jeleskedik. A politikának pedig segédkezet nyújtanak olyan intézmények, mint a Számvevőszék.
A választásokat illetően óvatosságra int a közvélemény kutatási adatok láttán a Süddeutsche Zeitung, mert egyes intézmények a kormány köldökzsinórján át táplálkoznak, azon kívül akkora a bizonytalanok tábora, hogy emiatt fölöttébb nehéz komolyan vehető előrejelzést tenni.