A politikai pártok kivétel nélkül arra szerveződnek, hogy megszerezzék a hatalmat. Ilyen a politika természete. Ígérnek rengeteg jót rengeteg mindenkinek, ígérik az ország kormányzását a közjó érdekében, de ez a szavazatvásárlást célozza a hatalom megszerzése érdekében. Bármilyen cinikusnak is tűnjék ez, ilyen az emberi természet.
Ez egészen sokáig axiómának, megkérdőjelezhetetlen, bár nem túl sűrűn emlegetett igazságnak tűnt, amíg Magyarországon meg nem jelent egy párt, amelyik deklaráltan nem a hatalom megszerzését tűzte ki célul, hanem
elnökének politikai rehabilitációját.
- Vegyünk például egy Forma-1-es istállót. Zokszó nélkül kirúgják a világbajnokot, ha már nem esélyes futamgyőzelmekre és a vb-cím megszerzésére.
- Vagy egy futballcsapatot. Nem csinálnak problémát belőle, ha el kell adni a klubikon aranylabdás támadót, ha már nem képes bajnokságot vagy BL-nyerni a klubnak, ha csökken a sebessége, a motivációja, ha nem jönnek a gólok.
Elvileg így van ez a politikában is, sőt, még ígyebbül. Egy politikai párt emberek sokaságának összefogását jelenti a halom megszerzése érdekében, ahol a sokaság bármilyen erős vagy erősnek látszó pártelnököt és felsővezetőt le tud váltani, ha úgy tűnik fel számukra, hogy már nem szolgálja az érdekeiket és a céljukat.
Ez annyira magától értetődő, hogy magyarázni se lenne érdemes, ha nem lenne egy kivétel a szabály alól, amelyik
szembemegy a politikai rációval.
Egy politikai halott még mindig a túlélésről fantáziál.
Még Orbán Viktor vezető szerepe sem volt megkérdőjelezhetetlen (bár a választók, a kívülállók számára annak tűnt), akinek győzelemre való képességében 2002-ben és 2006-ban is megingott a többi fideszes hite, de a beszámolók szerint 2015-ben, a Fidesz mélyrepülése idején is felvetődött, hogy ne ő legyen a 2018-as miniszterelnök-jelölt.
Hiába tűnt ugyancsak betonbiztosnak Margaret Thatcher vagy Helmuth Kohl pozíciója, a brit toryk és német kereszténydemokraták simán leváltották őket, amikor már nem hordozták a jövő ígéretét, egy újabb választási győzelem lehetőségét. Ez történt Tony Blairrel is, amikor lecserélték Gordon Brownra.
A király már meztelen, csak még nem tud róla.
Ezt vették észre a magyar szocialisták is, amikor 1998-ban, a választási vereség után nem Horn Gyulát választották pártelnöknek, vagy amikor 2004-ben, a parlamenti ciklus félidejében, amikor megvonták a bizalmat Medgyessy Pétertől. Pedig semmi nem kényszerítette erre őket. Kivéve, hogy elveszni látták vele a következő választást.
Ugyanezt tették Gyurcsánnyal is, aki annyiban megkönnyítette a dolgokat, hogy előre lemondott a miniszter- és pártelnökségről is, mert
- nem akarta vállalni az újabb megszorító programot (a későbbi Bajnai-csomag),
- nem tudott maga helyett utódot találni (az elhíresült 2009-es miniszterelnöki casting).
Azután, amikor mások mentek bele a választási vereségbe, kérte volna, de nem kapta vissza az MSZP-t. Majd egy évvel később kettészakította, alapított egy másikat. Amelynek viszont
már nem a hatalom megszerzése a célja,
mert nem lehetnek a Fidesz váltópártja (a legfrissebb mérés szerint 5 százalékon állnak, azaz 400 ezer támogatójuk van).
Inkább a pártelnök rehabilitációját tűzték maguk elé, ahelyett, hogy egyre-másra jönnének már azok a kibaszott jó könyvek a baloldalról.
Szobrot akarnak a vezérnek.
Mondanak persze erőseket, és (okkal) kritizálják az Orbán-rezsimet, de ez egy ellenzéki párttól azért annyira nem váratlan. Ugyanezt teszi az MSZP-től az Együttön át a PM-ig mindenki. Most már az LMP új társelnöke is a Fidesz leváltásáról beszél, sőt az utóbbi években a Jobbik is inkább tűnik a Fidesz riválisának, mint potenciális szövetségesének.
Azt, hogy Gyurcsány rehabilitációját tűzték ki maguk (sőt, most már a teljes bal- és liberális tábor, a nemjobboldal) elé, azt onnan lehet tudni, hogy saját maguk állítják.
A DK hivatalos, nem hivatalos és félhivatalos online orgánumait szinte monomániásan foglalkoztatja ez a dolog. Ami persze nem is csoda, mert ők Gyurcsányhoz kötötték a sorsukat. Azonban
Gyurcsány rehabilitálására se szükség, se lehetőség.
Már amennyiben a rehabilitáció azt jelenti, hogy a DK-elnök az Orbán és a Fidesz leváltására szövetkező koalíció egyik prominens politikusa lehessen, és komolyan számba vétessék egy posztorbáni kormányoldal meghatározó szereplőjeként. (Mert ha nem ezt jelenti, hanem a múltbeli érdemeinek elismerését, akkor miért nem alakítanak párt helyett inkább egy történelmi klubot?)
- Először is: mi szükség volna egy olyan politikai vezető rehabilitálására, aki tizenegynéhány évvel ezelőtt tűnt fel, 5 éven át volt miniszterelnök, de népszerűtlenné vált, majd lemondott, hogy ne legyen még népszerűtlenebb. A kor értékelése szaktörténész feladata, nem politikusé, aki nyilvánvalóan nem tud érdektelenül értékelni. A DK ezzel szemben belekényszerítené a baloldalt (a nemjobboldalt) egy történelmi vitába, ami azért a választók számára olyan nagyon nem volna jelentős.
- Másodszor: nem elég nagyon hangosan követelni Orbán leváltását. Ennél lényegesebb, hogy aki követeli, az tud-e többséget állítani a politikai akarat mögé.
Gyurcsány nyilvánvalóan nem tud.
- A saját pártja csak ötöde-hatoda a kormányváltáshoz szükséges mennyiségnek.
- Maga is elismerte, hogy lényeges szerepet játszik a Fidesz-bázis összetartásában.
- Valamint a jelenléte is gátolja az ellenzéki tábor bővítését.
Az az állítás, amit az Európa Kávézó tesz, miszerint
a baloldali és liberális szavazók vannak annyian, mint a jobboldalon,
egyszerűen és nyilvánvalóan nem igaz.
Nehéz dolog a matematika, tudom, de elég ránézni a közvélemény-kutatásokra, és akkor kiderül, hogy
a baloldali-liberális-centrista ellenzék pártjainak összességében is kisebb a támogatottsága, mint a kormánypártoknak.
A nemjobboldali ellenzék választási győzelméhez vagy az szükséges, hogy összefogjon a Jobbikkal, vagy az, hogy önmagában megnőjön. Mivel a piacon nagyon nincs mozgástér (a választók kétharmadának van pártkötődése), és a Fidesz kétmilliós táborából nem nagyon lehet szavazatot szerezni, marad tehát a Jobbik és a bizonytalanok.
Még mindig van néhány százezer választó, aki úgy kormánykritikus, hogy közben nem lát alternatívát, valamint a Jobbiknál is vannak kb. ugyanennyien "Horn Gyula népéből".
Ha egyiket vagy másikat, de leginkább mindkét szavazói csoportot nem tudják elérni a Fidesztől balra lévő ellenzéki pártok, akkor nem lesz kormányváltás. Kb. 400 ezer szavazó azért csatlakozott Gyurcsányhoz és a DK-hoz, mert ő követeli kritizálja leghangosabban Orbánt, de azt nem látja, hogy leváltani viszont ő a legkevésbé esélyes, mert
a tábor bővítése nélkül lehetetlen leváltani Orbánt.
Ezt mondja a józan ész, meg a matematika. A Fidesz szavazóbázisa még a Jobbiké nélkül is nagyobb, mint az összes baloldali párt összesített tábora (tokkal-vonóval, még az LMP-t is beleszámolva, de szintén a Jobbik szavazói nélkül).
Nem igaz tehát, hogy
aki ezen az oldalon elfogadja a Gyurcsány a hibás típusú ostobaságot, az tulajdonképpen Orbánt és a Fideszt támogatja.
Éppen ellenkezőleg: csak az szorgalmazhatja Gyurcsány beemelését egy, a Fideszt leváltani kívánó formációba vagy koalícióba, aki nem számol azzal, hogy egy új kormányerőnek olyanokat is meg kell szólítania, akik éppen Gyurcsány kormányzása alatt és miatt mentek a jobboldalra és a bizonytalanok közé.
Vagy az, akit kifejezetten ezért fizet.
A gyurcsányista pártalkalmazott blogszerzők állításával szemben azonban meg kell győzni a túloldalt is. Vagy legalábbis onnan százezreket.
Erre Gyurcsány nyilvánvalóan alkalmatlan: a Fideszé mellett a Jobbik-szavazók és a bizonytalanok között is kiemelkedő az elutasítottsága. (Vajon melyik lenne az erősebb érv a bizonytalanok megszólítására? Az hogy 2006-ban nekik mennyivel jobb volt, vagy az hogy az új kormány alatt lesz az?)
Ha Gyurcsány valóban annyira elkötelezett volna az Orbán-rezsim leváltása mellett, mint állítja, akkor a dolga egyszerű volna: hátralépésével-visszavonulásával megteremteni az egyik szükséges feltételt a baloldali ellenzék választási győzelméhez.
- Ezután nehezebb volna egyben tartani a Fidesz-tábort.
- Könnyebb volna növelni a baloldali bázist.
Az nem érv Gyurcsány mellett, hogy egyszer már megverte Orbánt. Mert akkor id. Orbán Győzőt kell jelölni miniszterelnöknek. Azt a verést Orbán Viktor is elismerte (szemben a 2006-ossal).
A helyzet tehát az, hogy a baloldal
- vagy hosszas előadásokat hallgat meg Gyurcsány történelmi érdemeiről,
- vagy megpróbál választást nyerni.
Ha az utóbbit tervezi, akkor nemcsak a történelmi vitát, hanem magát Gyurcsányt is mellőzni lesz kénytelen.
Persze, ha nem tervez választást nyerni, az más. Akkor jó lesz a Gyurcsány is.