A B1 blog tudósítója jelenti Franciaországból
Gyász van. Meg tehetetlen düh.
A franciák, úgy tűnik, már sok mindenhez hozzászoktak. Itt éltem a nyolcvanas években afféle disszidensként, meg hogy megszokjuk egymást, a franciák és én, valamennyire sikerült is. Akkoriban néha anyám hirtelen rámtelefonált, hogy mi van, élek-e még, vagy csak megsérültem. Hát mitől édes jó anyám? (Sosem voltam az a barkácsoló típus.)
Szóval szegény anyám hallotta a rádióban (akkor még csak Kossuth volt), hogy géppisztolyoztak a Rue de Rozier egyik híres zsidó vendéglőjében, vagy máskor, hogy robbantottak a párizsi metróban – hát amennyire szemfüles riporter voltam már akkor is, én ezt mind tőle tudtam meg. Csak a Challenger katasztrófáját láttam élőben, tőlem ötezer kilométernyire.
Tegnap reggel innen Felső-Normandiából bevonatoztam Párizsba, vagy ötvenezer társammal együtt végignéztem a felvonulást a Champs-Elysées-n, még Hollande-dal is összetalálkoztam (lásd fotó). Ünnepi, napsütéses – bár jéghideg idős – hangulat volt, mindenki felszabadultan bámészkodott. Közben pedig annyi volt a mobil emberrács meg az elegáns, udvarias, ám rendkívül határozott rendőr, hogy mindenki biztonságban érezte magát, csak a szokásos zsebtolvajok szomorkodtak, mert így nekik nem jutott egy talpalatnyi hely sem.
Akkor még nem sejtettük…
Szóval Párizsban semmi esélye sem lett volna egy őrült kamionnak.
A rendőrök és az útlezárások addig maradtak, amíg a tömeg végképp szét nem széledt, szét nem hordott minket a város minden zugába a sok metró, meg nem teltek velünk a közeli és távolabbi cafék.
Este persze már szomorkodtunk, gyászoltunk. Esterházy Péter miatt.
Aztán egy barátom Pestről bekommentelte Nizzát, nem is értettem, miért beszél 80 halottról, mikor én addig csak egyről tudtam. Csak a francia online oldalakat kinyitva jöttem rá, hogy mi van már megint.
De a reggeli újságok, tévék, rádiók öntötték a borzalmas részleteket. És az emberek az utcán csak emésztették először a híreket, olyan csönd volt mindenütt, a pályaudvaron, a vonaton, a párizsi utcán, mintha valaki meghalt volna.
Biztosan nem a felháborodás halt ki az emberekből, biztos, hogy a terrorhoz és a horrorhoz nem lehet hozzászokni. (A politikusok persze nem hallgattak, kisebb és nagyobb hangú nyilatkozatokat tettek, a belügyminiszter és Hollande köztársasági elnök a helyszínre siettek, kondoleáltak, de erre az utcai ember csak megvonja a vállát.)
Viszont nem szörnyülködik senki: gyászolnak.
Pont úgy, mint amikor a vulkánkitörés elsöpör egy közeli falut. Ismerték az egykori lakókat, talán egyiküket-másikukat szerették is. Halál történt a családban, úgy fogják fel.
A városiasabb okos népség persze halkan megkérdezi magától és a politikusoktól, hogy hát akkor mire volt jó ez a régóta tartó rendkívüli állapot, a sok rendőr és katona az utcákon, ha épp ott és épp akkor nem képesek azonnal közbelépni, megvédeni az ártatlan tömeget egyetlen őrült tömeggyilkostól.
Ez az a kérdés, amelyet a floridai vérengzés után is mindenki föltett magának, amellyel itt is tele lesz a sajtó perceken belül – és amit az okos tévékommentátorok már reggel óta ismételgetnek. Miközben mindenki tudja a választ: a rendkívüli állapot egy illúzió, talán kisebb felhajtással, de a rendőrök, a katonák és a titokszolgák ugyanazt teszik a rendes állapotban is: a terrorizmus, az őrült egyéni elkövető ellen csak csekély eséllyel lehet védekezni. Hümmög mindenki és megpróbál okosan hallgatni.
A Bataclan és Nizza után sajnos lesz még alkalom a tehetetlen dühre és a könnyes gyászra.
Ja, hogy az őrületesen szörnyű kamionsofőr tunéziai „származású” volt? Mint annyian ebben az országban. Ők már franciák, legalábbis a 99,9 százalékuk az.
És minden francia őse jött valahonnan, végsősoron mindenki bevándorló.
A szörnyülködős is, a gyászolók is, legfeljebb Le Pen ősember ősei gyökereznek errefelé valamelyik kőkori barlangban.
Tardos János
