Orbán már Nagy-Britannia fogadatlan prókátora is: több tiszteletet az angoloknak - puffogtatja semmitmondó frázisait. Mindeközben nagyon figyel, hogy megtudja: milyen feltételek között vezetheti ki Magyarországot az EU-ból.

Azzal minden szereplő - vagyis London mellett az EU tagállamai, a parlament és a Bizottság is – tisztában van, hogy épp precedens készül, pontosabban nem készül. De a megállapodás híjján történő kilépés is precedensértékű lesz. Vagyis Nagy-Britannia távozása az EU-ból például szolgál mindazok számára a közeljövőt illetően, akik kifelé, Kelet, Moszkva és Ankara irányába kacsingatnak. Orbán viselkedése – szokásos, harcos kardcsörgetésével szemben – inkább óvatos, taktikus, kiváró.

Van is mire várni.

A helyzet viszonylag egyszerű: saját politikai ambícióikat dédelgető politikusok addig hazudtak a választóknak, míg szűk többségbe kerültek a Brexit-pártiak. Már Theresa May kormányában nincs egyetlen olyan vezető sem, aki korábban a kilépés mellett kampányolt volna. Maga a miniszterelnök sem támogatta a távozást, annak levezénylése mégis rá hárul.

London vágya viszonylag egyszerű és megérthető: a legkisebb fájdalommal - értsd: gazdasági veszteséggel – távozni az EU-ból. Tehát szívesen megtartanák hozzáférésüket az 500 milliós piachoz, vámok nélkül, de ugyan ilyen szívesen ebrudalnák ki a szigetország területéről az uniós munkavállalók millióit. Ugyanis tényleg a migráció fájt a legjobban a briteknek, csakhogy ők ez alatt nem afrikai vagy arab migráncsoktól rettegtek, hanem a lengyel, román és magyar munkavállalóktól. Őket látnák szívesen a szögesdrót másik oldalán.

Az EU reakciója sem meglepő: nincs mazsolázás. Az Unió alapja az áruk, szolgáltatások és személyek szabad áramlásának elve. Ezek vagy együtt, vagy sehogy nem értelmezhetőek. Ha London vámmentesen akarja továbbra is teríteni áruját az EU piacán, akkor a munkavállalókat is be kell engedni. Hogy ebben az álláspontban hol van a tiszteletlenség az angolokkal szemben, azt csak Orbán tudhatja.

A patthelyzet nem új, lassan két éve kerülgetik a tárgyaló felek ugyan azt a forró kását, miközben egy jottányit sem közeledtek az álláspontok. A kilépés pedig egyre közelebb: saját menetrendjük szerint a britek jövő márciusban elhagyják az EU-t. (Az olyan finomságok, mint az Észak-Írország és Írország közötti hatát ügye országspecifikus, London és Brüsszel párbeszédében központi szerepet játszik, ám más államok számára nem különösebben irányadó.)

Orbán mindeddig, bár komoly eszmei támogatást kap az EU-ban a brit kilépéspárti politikusoktól, és többször is támogatásáról biztosította May-t, nem akasztotta meg vétójával a folyamatot. Vagyis nem bontotta meg ezúttal az EU egységét. Kérdés, hogy a jövőben is így tesz-e?

Annyi viszont bizonyos: az EU-t ellenségként beállító, központi propaganda tálalásában a tárgyalássorozat rosszfiújai Brüsszelben, míg a szegény áldozatok Londonban ülnek. Az állampárti nyaloncok olvasatában az EU nem fogadja el az angol nép döntését, vagyis megsérti a brit szuverenitást, amikor nem ad meg mindent, amit a távozók követelnek. Ez a narratíva pedig egybe cseng Orbán interpretálásaival: amit ő követel, azt a magyar nép követeli, ha pedig nem adják meg neki azonnal, akkor az a szuverenitás megsértése. Persze ez fordítva is igaz: ha őt kritika éri, akkor a népet, az országot támadják.

A magyar miniszterelnök sokkal szívesebben vezetne egy Duna-menti konföderációt, amelyben a V4-ek, ahogy az rendelve van, behódolnak neki, mintsem másod-, vagy harmadhegedűs szerepet játsszon az EU-ban.

A Brexit során csak az a kérdés: kiharcolható-e Magyarország számára olyan feltételrendszer a kilépéshez, amelyet idehaza nyaloncai segítségével képes lenyomni az emberek torkán.