Nyugi, ráérek, azért élünk, hogy meghaljunk – mondom az asszisztensnőnek, aki együttérzőleg nyugtat, hogy még várni kell. Hát várok.
Ma már elhajtottak a Tátra utcai rendelőből, miszerint jöjjek vissza fél háromra, pedig nem is oda tartozom. Vagyis a papírjaim szerint mégis, és az előéletem sem volt Újlipóciától mentes, de a doktornők és körzeti doktor urak neve tényleg idegenül hangzik, és ez nem antiszemita megjegyzés volt.
Addig, mert még hajnal hasad, eltrolizok a mávkórházba vagy mibe, hogy kicsikarjak belőlük valami laborbeutalót, ha már vettem a fáradságot, és reggel egy műanyag tégelybe szartam. Oda is érek negyed 12-re, mert azonnal jön a troli, és pár hete már bliccelnem sem kell.
Hogy ma nem rendel a Weissmann doktornő, de azért nézzek fel, hátha receptet, azt tudok íratni. Felnézek, de előbb a plafonra. Asse szép.
A doktornő persze ott van, és a folyosón el is kapom a Katát, hogy csak recept kéne, meg egy-két beutaló ide vagy oda, még székletminta is van nálam (mint mindig). Épp csak két napja hajtottak el különben innen, hogy ne ácsingózzak itt a bejutás végett, mert
legközelebb csak júniusra van előjegyzés.
De persze receptet azért írnak. A múltkori esettel ellentétben most nincs itt fiatal, csinos és vehemens barátnőm, mintha kicsit meg is enyhült volna a kórházi személyzet irántam.
Déli 12-kor, vagy épp csak két perccel később már a kezemben is az iszonyú paksaméta laborkérő lap, pecséttel, mindennel ellátva, mindenki rohant, Kata tíz ujjal gépelte, majdnem kész is lett időre. De nincs olyan isten, hogy itt a maszek cég alkalmazottai vért vegyenek, ha a templom órája egyszer már elütötte a delet, végülis nem esti műszakba járnak. Pedig ez fizetős művelet.
De jöhetek másnap reggel, ha tetszik, 12 ezer forint lesz. Hát jó, a szar eláll a tégelyben.
Vissza a bélpokol-osztályra, hogy akkor adják a receptet, ha már ilyen jól elvárakozgattam egy órát. A főorvosnő szobája előtt fehér pad, a Ratkó-korszakban erről hajtották el a búsba a leányanyákat. Igaz, azóta vagy kétszer átfestették már (nem a kismamákat). Ez itt a szív és ér, de komolyan is gondolják.
Elmondanám, kik ülnek a padon, hazámnak rendületlenül.
- Van itt egy bácsi, aránylag nagy testtel, kiváló, golyó alakú, vörös fejjel, de akkora lábakkal, mint egy hatéves balerina. Ide nyilván lábcsere lesz.
- Egy idősebb házaspár, szerintem láttak már jobb napokat is (ki nem?), a bácsin 1960-as évjáratú cuccok vannak, egyenesen a szekrényből. Ez azóta nem hízott semmit, igaz, otthon neki is molyzsákban kell tartózkodnia. (Persze lehet, hogy rákos, és visszafogyott a takarékosan megőrzött régi cuccaiba.)
- Van még egy pár, ők fiatalabbak, kövérebbek, na jó, csak aránylag, olyan modern magyar kiszes párocska, mondjuk a hetvenes évekből, csak már pocakot eresztettek. Még tíz évet elüldögélhetnek itt, ha csak ki nem megy addig a divatból a keresztrejtvény, mert akkor kurvára unatkoznak majd.
- A pad szélén pedig egy aránylag elegáns hölgy, Kata doktornőnek szólítja, persze lehet, hogy csak rendes jattot ad. (Mi, többiek, csak a tébékártyánkat, ez evidens.)
Én állok, fel-alá sétálgatok, időnként sunyin a csuklómat lesem. Lassan eltelik majd a második óra is, biztató ígérettel teli a padlás.
Aztán az egyik emberi roncs – már a padon ülőkön felül – mégiscsak kijön a Weissmann szobájából, látszik a fején, hogy vissza van rendelve egy másik időpontban, amikor szintén az Áder lesz az elnök, de már másodszor (ezt most nem részletezem). Bemennek valami várakozók, én már feladtam, hogy
számoljam vagy szemmel verjem ezeket,
épp elég öröm, hogy nem jöttek ide melegedni újabb szerencsétlen népek.
Közben a Kata is szusszan egyet, nemrég volt ebédelni, ördögöm van, eltelt tényleg a második óra is. Hozza a recepteket, és egy percre letelepszik mellém, hogy azért kifaggasson: a doktornő kérdezteti, hogy mégis mi bajom. Mondanám, hogy semmi, de – de leállít, hogy várjak még egy kicsit, ha már ma úgyis itt nyaralok náluk, előbb vagy utóbb bemehetek.
Hát jó, fél háromra már úgysem érek a Tátra utcába, meg hát mit is csinálnék ott, ha egyszer itt sitty-sutty kigyógyítanak a semmibajomból.
Még a jattos csaj (vagy kivénhedt doktornő) betipeg, szegényt úgy kell támogatni, kicsípte magát, de azért nincs annyira acélos formában.
Utána Kata kiszól: Tardos, ilyenből itt én vagyok az egyetlen, elmasírozok a sok szerencsétlen hatvanas évekbeli figura és az ötvenes évek siralmas kórházi váróterem-díszletei előtt.
Bent már minden oké, bagózunk, kávézunk, bivalyerőset, mert ma reggel csak 200 volt a vérnyomásom.
Tardos János
