Tegnap országos eső esett falun, még a Sznuki sem dugta ki az orrát üdvözlésemre, annál nagyobb örömmel köszönöm meg most Pártunknak és Kormányunknak, hogy mára ragyogó napsütést küldtek kis falunkra.

Sárga és vörös színben pompázik az erdő, a zsidótemetőben üvöltenek a madarak, a házat át- meg átszövik az ablakkazetták élesen kirajzolódó árnyékoszlopai, s ha egy meleg pulóverbe bújok, pár percre még a cirkót is képes vagyok leállítani. Épp hogy csak nem rohanok le a zánkai strandra, mert annyi önuralmam még maradt.

Ha ideológiai oldalról nézem a dolgot, meg kell mondani, hogy az évnek ebben a szakában nem hogy a kommunizmusban, de még az átkos gyurcsány-rendszerben sem sütött ilyen mélyrehatóan, életerőtől duzzadtan a nap, nem száradt el ennyire bájosan a kökörcsin, s nem forrott a bor még feleennyire sem. Monoszló jobban teljesít.

A magyar emberek döntöttek: megvédjük falunkat a gaz bebíróktól, el is ment mind, kivéve engem, aki még itt maradtam hírmondónak. Az utolsóelőtti pedig Ferge Zsuzsa volt szombaton elmaradhatatlan szürke, kétféle kék szemű Kobak kutyájával. Maradt egy szomszéd, a Sznukiék, meg srégen szembe a részeges Lajos, aki tavaly leesett a tetőről, de már sokkal jobban van. Lassan kevesebben leszünk, mint Ócsán a frankhitelsérültek.

A boltoskisasszony is megérezte a változást, újabban üptre-szóra kinyit, örül, hogy egyáltalán nincsenek vásárlók, nem kell szégyenkeznie hiányos árukészlete miatt. Jár a busz is, egyre gyakrabban, a sofőr Szokol rádiót hallgat; nincs utas egy sem, akivel beszélgethetne.

Adél háztartási alkalmazottból visszavedlett közmunkássá, porszívózás, fűnyírás helyett parlagfüvet kaszál, csak most az árokparton, s hiába keres hanyagul eldobott csikket, papírzsebkendőt, ilyeneket nem használ már itt senki.

Csend van nagyon, a kombájn a csűrben aluszik, végtelen magányában csak nagyritkán sikolt fel a Sándorék riasztója, amikor vaddisznóval álmodik.

Csak én rovom itt egymás alá a sorokat, etetem az egereket, szívom a drága, fővárosi aranymarlborókat, életben tartom a benzinkút és a Nemzeti Dohánybolt forgalmát, mélyhűtöm az unikumot, de már én sem soká, ha hinni lehet nekem.

Nem fenyegetőzésképp mondom, de simán lehet, hogy a fagyok beálltával megint visszatérek a társadalomba, visszaveszem a pesti akcentusomat, és baljóslatú léptekkel végigviszem vörös sálamat a főbb fővárosi útvonalakon.

Isten óvja a Parkolótársaságot.

Tardos János