Eddig is nehéz volt szó nélkül elmenni a menekültkérdés mellett, nem lehet kikerülni, hiszen ennyire közel eddig még nem volt ez a megoldandó probléma. Most már én sem tudom visszafogni magam, főleg amikor főszerkesztőnk is leírta az üggyel kapcsolatos meglátásait.

Ehhez tudni kell, hogy Gáborral napi szinten tárgyaltunk a témáról, véleményünk nagyrészt megegyezik, de ismerjük be, említésre méltó dolgok maradtak ki a főszerkesztői jegyzetből. A kérdés még annál is jóval összetettebb, mint ahogy Gábor rendezni próbálta gondolatait, habár a teljes képet én sem tudom megfelelő árnyaltsággal leírni.

Kommentekben érkeztek olyan visszajelzések, melyek szerint

az emberiességi faktor hiányzott Gábor írásából,

és ezzel én is egyetértek. Én még mindig nem tartom magam „turbómagyarnak” (ha már bevezettük ezt a terminus technicust), viszont szemellenzős liberálisként sem tudom tovább szemlélni a helyzetet.

Az elmúlt hetekben élő és írott szóban is több ismerősömmel próbáltuk kivesézni ezt a témát, többekkel komoly véleménykülönbségbe is ütköztünk. Eleinte vaskos meggyőződéssel állítottam, hogy

1. a kormány viselkedése nem helytálló,
2. a kialakult helyzetet rosszul kezelik,
3. a szerencsétlen sorsú emberekkel szemben tanúsított viselkedésük elfogadhatatlan.

Aztán egyre többen kezdtek el segíteni például a Keletiben rekedt külföldieknek, javulni látszott a helyzet, vagy legalább is történt valami kézzelfogható. Majd az események olyan fordulatokat vettek, hogy be kellett látnom: a kormány intézkedései között igenis vannak olyanok, amelyek szükségesek voltak. Ezen a gondolatszálon szeretném felépíteni írásomat, hogy bemutassam, milyen változások mentek végbe a hozzáállásomban a kezdeti kiindulóponthoz képest. Ezért is lesz írásom Gábor cikkéhez képest kevésbé tényszerű vagy gyakorlatias.

1.) A rengeteg ártatlan gyerek látványa

Nőként és leendő anyaként minden egyes kép vagy videó láttán elfacsarodott a szívem, amelyen azt láttam, hogy ezek a szerencsétlen emberek a csecsemőktől kezdve mindenféle korú gyermekkel együtt kénytelenek vándorolni, és olyan körülmények között kell élniük komplett nagycsaládoknak, amelyek emberhez méltatlanok.

Gondoljunk bele abba, hogy egy szombat délutáni családi programot szervezünk. Valószínűleg egy ilyen, körülbelül félnapos eseményre is több holmit tudunk a gyerekeknek összecsomagolni, mint ezek az emberek: viszünk üdítőt, szendvicset, kisebb elsősegély-csomagot, váltás ruhát, játékot stb. Nekik ez nem sikerülhetett, hiszen pillanatok alatt kellett dönteniük és indulniuk. Mellesleg ezek a gyerekek azok, akik aztán tényleg semmiről nem tehetnek, az események és körülmények áldozataiként kell tűrniük szörnyű helyzetüket.

(Ne felejtsük el: ők embertársaink. Nem véletlenül nem szeretném rájuk a „menekült”, „bevándorló”, „migráns” szavakat használni, bár valószínűleg kikerülhetetlen. Egyszerűen ugyanúgy igyekszem tekinteni rájuk, ahogy a szomszédainkra vagy a zöldségesre. Hiszen ők is ugyanolyan emberek, azzal a különbséggel, hogy más helyre, szokások közé és vallási meggyőződésbe születtek. Ilyet leírni persze még mindig „ballib maszlag”, de így van.)

2.) Szerencsénkre nem tudjuk igazán beleélni magunkat az ő helyzetükbe

Nagyon fontos: ezek az emberek nem úri jókedvükből hagyták el hazájukat, kényszerültek feladni addigi életüket. Megannyi interjú, videó szól arról, micsoda körülmények közül menekültek el. Mi elképzelni se tudjuk, milyen az, amikor átugrunk egy családtagunkhoz látogatóba, és hazaérve azt tapasztaljuk, hogy a házunkat 6 rakéta találta el és rombolta porig. Hála Istennek, a sorsnak vagy bármilyen felsőbb erőnek (kinek melyik tetszik), hazánknak ilyen borzalmakkal régóta nem kellett szembenéznie. Éppen ez az, amiért sokan nem tudták kellő empátiával kezelni a történteket.

Egyszerűen képtelenek vagyunk átérezni, hogy a felépített életünk egy pillanat alatt dőlhet romba,

és el kell hagynunk a szülőföldünket. Én se tudom átérezni, hiszen én se kerültem ilyen helyzetbe, ezért nem hibáztathatok senkit. De irtózatos még csak belegondolni is abba, hogy ez másokkal, ráadásul tömegesen, megtörtént.

3.) A hiányos tájékoztatás és a felesleges várakoztatás feszültséget keltett

Ehhez a ponthoz magyarázatképpen annyi kitérőt tennék, tudom milyen, amikor az ember úgy érzi, csak várakozik, telik az idő, de nem tudja, mire is vár pontosan, mi fog vele történni másnap,

1. ez eleinte mennyire elbizonytalanítja,
2. majd egyre elkeseredettebbé,
3. aztán türelmetlenebbé,
4. végül szinte agresszívvá változtatja a várakozót.

Ez velem egy betegség kapcsán zajlott le. De ezeknek az embereknek az egész életük múlt azon, hogy a Keletiben/gyűjtőponton/határon vesztegeltek, és nem juthattak egyről a kettőre. Sajnos ilyenkor természetes reakció bizonyos idő elteltével a keserűségből és tehetetlenségből táplálkozó, szinte támadó viselkedés kialakulása. Nem szabadna elítélni ezeket az embereket olyasféle cselekedeteik miatt, amik velünk is így játszódtak volna le adott szituációban. De ahogy az előző pontban is leírtam, nem tudjuk ténylegesen beleélni magunkat az ő helyzetükbe.

4.) Valóban nem akarták betartani a törvényeinket

Teljes mértékben feleslegesnek és felháborítónak tartom a kormány plakátkampányát, amellyel már az igazi válság előtt is uszították a népet. Viszont az elmúlt napok, körülbelül egy hét történései után be kellett látnom, hogy ezek az emberek valóban nem tisztelték az ország törvényeit, ahova „sodródtak” – ahogyan az egyik plakáton olvasható.

Ha én egy kerítést látok magam előtt, nem az jut eszembe, hogy azt át kell vágnom. Főleg nem akkor, ha másképpen is bejuthatok arra az elzárt területre

1. Ahhoz persze ujjlenyomatot kell adni,
2. és iratokkal kell rendelkezni, hogy a határt átléphessük.

Ez nem egyéni eset, a világ más pontjain is így van, még az EU tagországok között sem utazgathatunk kényünk-kedvünk szerint, ha nem rendelkezünk minimum személyi igazolvánnyal. Tehát úgy gondolom, hogy a menekülő emberek ténylegesen törvényt sértettek akkor, amikor többféleképpen megpróbáltak átjutni a határnál felhúzott kerítésen. Ha emlékezetem nem csal, az ország területére be lehetett volna jutni legális keretek között is, nem feltétlenül kellett volna határsértést elkövetniük.

5.) Orbán volt az egyetlen következetesnek mondható európai vezető

Ezt szar beismerni inkább liberális meglátásokkal megáldott polgárként, de így van: Orbán már a valódi válság kialakulása előtt is azt hangoztatta, hogy tartani kell magunkat a schengeni egyezmény kritériumaihoz, azaz ellenőrizni kell az országhatárt.

1. Ezzel szemben Angela Merkel német kancellár reményt ébresztett a menekülő emberseregben azon kijelentésével, miszerint ők tárt karokkal fogadnak akármennyi arra rászorulót, akár regisztráció nélkül is. Majd gyorsan meg is változtatta véleményét, amikor valószínűleg rádöbbent felelőtlen ígérete milyen következményeket vonhat maga után Németországra nézve.

Hasonlóképpen történt ez Horvátországban is, ahol szintén fordult a kocka, amint a vártnál „forróbb lett a talaj”. Tehát lássuk be, Orbán legalább nem ígérgetett vakon, teoretikusan kijelentette, hogy Magyarország területére nem lehet csak úgy belépni.

6.) Amikor nálam teljesen elpattant a húr: Röszke

A határzár életbe lépésével a menekülők vélhetően a maradék türelmüket is elvesztették: azok a jelenetek, amelyek Röszkén lejátszódtak, nálam is az utolsó cseppet jelentették abban a bizonyos pohárban. Azt látni, hogy a magyar rendfenntartó erőkre betondarabokkal támad 250-300 ember az országhatárnál,

ijesztő volt számomra.

Itt kellett átértékelnem az egész eddigi helyzetet, és ekkor gondoltam bele először komolyabban abba is, hogy valójában mekkora veszéllyel nézhetünk szembe. Magyar polgárként, legyen az bármilyen nézeteket valló, senki nem akarja azt látni, hogy a hazáját védő rendőrökre ront külföldiek egy csoportja. És akkor már én is azt mondtam, próbálják őket vízágyúval lecsillapítani, ha már egyszer nem értenek a szóból.

Teljesen felháborodtam azon, hogy ezek az emberek idejönnek, át akarnak lépni úgy a határon, hogy csak elvárják az őket megillető jogok gyakorlását, de a kötelességüket – hogy regisztráltassák magukat és a kijelölt átkelőhelyen várakozzanak – nem akarják megtartani. Jogtalannak éreztem a felháborodásukat, nem kívántam nekik szép és kellemes dolgokat.

Majd bekapcsolt az 1. és a 2. pontban leírt emberi reakcióm is. Teljesen elkeseredett emberek tömege, kilátástalannak vélt helyzetben, valamit tenni akart. Más eszközük nem lévén ezeket tették.

Az az igazság, hogy a helyzet értékelésében én sem jutottam sokkal előrébb. A kérdéshez való hozzáállásom változatlanul ambivalens, igyekszem az összes tényezőt vizsgálni, és így véleményt formálni. Összegezve: rettenetesen elkeserít, hogy emberek ilyen sorsra juthatnak, és egyetértek azzal, hogy amennyire lehetséges, segítsük bajba jutott embertársainkon, hiszen hasonló helyzetben mi is ezt várnánk el; mindemellett úgy gondolom, visszaéltek a feléjük irányuló jósággal akkor, amikor ők nem a lefektetett játékszabályokat követték. Így tudnám megragadni legjobban, mi is zavar engem leginkább: hiányzik a kölcsönösség elve, nagyjából az összes szereplőt beleértve.

1. Részünkről hiányoltam azt a beleérző képességet, amellyel beláthatjuk, hogy fordított helyzetben mi is legalább ilyen mértékű segítséget várnánk el;
2. másrészt nem éreztem megvalósulni a másik oldalról a köszönetet, „hálát” azért cserébe, hogy nálunk legalább nem lőtték agyon a határon átlépve.

A megoldások megtalálását egyáltalán nem segíti elő, sőt inkább destruktívan hat, ha - a rossz beidegződéseink által vezetve -

csak feketét és fehéret látunk, de a köztes út nem érdekel bennünket.

Minden éremnek két oldala van, nem elég csak az egyik vagy a másik szemszögből frázisokat puffogtatni és meggondolatlanul ítélkezni. Itt az ideje, hogy több empátiát gyakoroljon az egyik, illetve több észszerűséget a másik oldal.

(Képek: 444, 24)