Hej, mi szép a tél a falun! - kiáltott fel Raszputyin, és a cár atyuska megadóan bólintott. Carszkoje Szelón vagyunk, 1905-ben, miközben a japán hajóhad messze-messze délen, Csuzimánál, a Csendes-óceán viharos habjain épp szétlövi az orosz balti flottát. Tízezer tengerész veszett oda, aznap még a mézes tea is keserűbbnek érződött II. Miklós szájában.

A régmúltból előtörő emlékek nyomán, a flotta sorsa felett érzett, nem múló szomorúsággal a hangomban én is ezt mondtam ma reggel, mármint hogy Hej, mi szép a tél falun, mert itt tényleg csodálatos minden, talán az egy boltoskisasszonyt kivéve, de az mindegy, mert ez a kereskedelmi egység rendületlenül zárva tart.

A rádió azonban nyitva, épp most mondja: az osztrák határ lezárva, Magyarországon rendkívüli állapotot hirdetnek, behívják csapatszolgálatra a 14 évnél idősebb autókat, kijárási tilalom és statárium lesz.

A helyszínen felkoncolnak mindenkit, ha a Facebookon Hitler-bajuszt rajzol a miniszterelnök széthízott fejére.

Közben a magyar flotta is elvérzett Röszkénél, a Tisza hullámai elnyelték az utolsó monitort is, az N1 jobbikos tévétársaságét. Szárazföldi nép lettünk, visszavonhatatlanul. Kiszáradt a Szárazér Monoszlón is, épp most kel át rajta nagypeckesen a kisbíró, akiről ma már senki sem tudja, hol, melyik hadszíntéren kapott is légnyomást.

Dobolok ujjammal az üveggel borított asztal lapján, dobol a kisbíró is, a szomszéd faluból áthallatszik (de csak halkan) a Raszputyin, egy, a szokásosnál nagyobb testű haverom másnapos félálomban dünnyögi a szöveget, ágybankaraokézik.

Pereg a dob, hallom jól: Rendkívüli állatok!

Végre, végre, eljutott Monoszlóra is a nap híre, még nem háború, de már nem béke. A Klubrádió közben már áttért a parasztkolbász dicsőítésére, most kellene sót venni, legalábbis nagyanyám szerint. De ő naiv volt, csak két világháborút élt át és túl, na meg a kis és a nagy októberit, hát akkor még könnyen találhatott nyitvatartó boltot.

Én már a múlt század szülötte vagyok, engem a sóhiány nem készít ki, nem gondolok a holnappal, csak a mai kijárási tilalommal. Nem mintha eddig bármit is ki tudtam volna járni magamnak, nem sért, ha immár nem is próbálkozhatok. Legalább megspórolom a benzint, és amíg a bejárás még lehetséges, egyedül sem fogom érezni magam.

Annál jobban érdekelnek a rendkívüli állatok. Mert azokból van ám itt szép számmal Monoszlón, némelyikért meg sem kell szegnem a főbb tilalmakat.

Az egyik legrendkívülibb persze Sznuki, bár nem tudom, így írja-e a nevét. Ennek azért sincs túl nagy jelentősége, mert még nem tud írni, és olvasni is csak a nagybetűket. Ő itt lakik a szomszédban, két tömöttszőrű, vaskos tappancsát felrakja a kőfal túloldalára, s úgy próbálja lenyelni a kezem, miközben az irántam érzett nagyrabecsülése jeléül alig-alig rágja meg. Közben boldogan hörög, nem kap ilyenkor ugyanis túl sok levegőt, na jó, legfeljebb az orrán. Mi virslibe került, mire úgy-ahogy megszelidítettem, mi időmbe, hogy tanítgattam, korholón beszéltem hozzá, de végül én lettem az ő Raszputyinja,

vallásos tisztelettel néz fel ma már rám.

És Sznuki nem lakik egyedül. A gazdái nem számítanak, azok csak kétlábú magyar emberek, de ott van neki a sok csirke meg az az egy kakas. Előbbiek nyomják ki magukból a rántottámat, az utóbbi pedig néha elüvölti magát.

Ám ez nekünk (Sznukinak és nekem) már csak szinte észrevehetetlen háttérzaj, olyan, mint a flex, a kerti traktor vagy a motoros fűrész. Biztosan hiányozna is, ha nem hallanánk.

De itt bent a házban akkor is csend van, persze ha leszámítjuk mindazokat a zajokat, áthallásokat, amelyek kívülről szűrődnek belénk. Például halkan szövik hálójukat a pókok. Ezeknek nem mindnek tudom ám a nevét, szerencsére ebből nincs konfliktusunk, nem haragszanak. Békés együttélés van, talán csak a porszívó-csodafegyvert utálják, mert annak a csövén hosszú időbe telik, mire megint kimásznak, és addig sem tudnak lepkét fogni. (Utána sértődötten bevonulnak egy-egy sarokba.)

Lepkék vannak, köszönöm az érdeklődést, és nem csak kint szálldosnak virágról virágra (ez volt a lírai rész), hanem bent is lámpáról lámpára, a könyvek fehér lapjára, bele-beleolvasnak Horthy Miklós kommunista időkből származó, vonalassá kalapált élettörténetébe, és van köztük egy, aki egy teljes bekezdést képes citálni Kerouactól, az Útonból, de még a régi, nem-fóliáns kiadásból.

A többi lepke halni jár belém,

beletemetkeznek a mosogatóba, fejest ugranak az állólámpáról a nagy semmibe, a rücskös, fehérre meszelt fal valamelyik kiszögellésén felejtik magukat, színes brossá változnak, gombostű nélküli magángyűjteményem darabjai.

Voltak legyek is, persze hogy legyek. Az egyik ideszokott a laptop világító, langyos képernyőjére, még kopulált is itt, nem szégyellte magát, az orrom előtt, de ahogy közeleg az ősz vagy a tél, meg ahogy kiürült az éléskamra is, egyre ritkábban jön, már nem repül bele az orromba vagy a fülembe. Ettől még nem érzem magányosnak magam, sőt, mintha még mindig hallanám a zümmögésüket, persze ez elmúlik, ha beveszem a vérnyomásgyógyszerem.

Két különleges állatot hagytam utoljára, pedig egy időben szinte főszerepet játszottak itt, csaknem, mint egy Walt Disney-filmben. Bár macskám nincs, ezért elkalapálni sem lehet.

Megmondom őszintén, ők már nem élnek közöttünk, a gonosz emberi gőg juttatta őket a másvilágra, az enyém a vár, tiéd a lekvár-mentalitás, a konyhairigység, a falba vadul papírt tömködő humánerőforrás.

Igaz, csak méretre voltak kolibrik, nem az, hogy ne szálldostak volna virágról virágra (ez a lírai rész visszaidézése szerény irodalmi eszközökkel), hanem hát a szőrük, az bizony rövid volt, szürke, szerény, hivalkodástól mentes. Ha álltak volna csak, vagy épp ülve meditálnak, a kutya nem vette volna észre őket, legfeljebb másnap, hogy már megint megdézsmálták a zsemlemorzsát, kirágták ezt vagy azt a kajászacskót, ami első látásra nekem nem is tűnt annyira étvágygerjesztőnek. (A zacskó ugyanis.)

Nagyobb baj volt azonban, hogy ijesztgették a hálóvendégeket, nem bírtak magukkal, ide-oda rohangáltak,

polgárt pukkasztottak.

És mivel nem a szabályos kapun jöttek be, s nem is regisztráltatták magukat a megfelelő egérügyi hatóságoknál, egy szép napon úgy döntöttem, hogy vagy kiutasítom őket, vagy még radikálisabban járok el velük szemben. Amennyiben az emberparlament erre kétharmados többséggel felhatalmaz.

Sajnos az utóbbi megoldás mellett kellett döntenem. A külső körülmények nyomására. Tekintetes esküdtszék, parancsra tettem. Kihirdettem a rendkívüli állatot, kis méregzsákokat tettem ki mindenfelé, s most itt állok monokulturálisan, nincs egerem egy sem.

Bevallom, néha már-már hiányoznak.

Tardos János

(A szerző képei)