Az rendben van, hogy tárgyalni kell az oroszokkal, ha már nem tudjuk messzebb költöztetni az országot tőlük. Azzal se lehet mit kezdeni, ha az érvényes meghívójukat akkor használják fel, amikor Európában már senki más nem fogadja őket.

A 2010 óta történtek fényében azon se lehetett meglepődni, hogy éppen Orbán Viktor hajlandó fogadni egy agresszív diktátort, hiszen múlt nyáron nyíltan is példaképének nevezte Putyint, illetve az ő illiberális államát.

Az azért azonban már jóval meglepőbb, hogy a korábbi országos haver Gyurcsány Ferenc úgy emlékszik a régi időkre, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics nem is volt mindig ilyen. 

A korábban rendkívül sikeres Putyin és a hatalompárt, az Egységes Oroszország Párt akkor azzal szembesült, hogy dacára a pokoli életszínvonal-emelkedésnek, el fogja veszíteni a kétharmadát a törvényhozásban. 2011 szeptemberében 16-17 százaléknyi szavazatot irányítottak át a hatalompárthoz, manipuláltak, ha úgy tetszik, csaltak. És ezt követően Putyin radikálisan megváltoztatta politikájának fontos elemeit: jön a civil szervezetek elleni hadjárat, az ellenzék elleni erőszakos fellépés. Jött egy autokratikus, diktatúrába hajló politika. Korábban Putyint egy nagyon óvatos demokratizálónak tartottam, és mások is annak látták. Sőt, Putyin is úgy gondolt magára, hogy a lelke mélyén egy demokrata. Ez megfordult 2012-ben. 

A 2012-es fordulat azonban legfeljebb Gyurcsány fejében létezik, talán azért, mert az orosz elnök budapesti látogatásával volt hajlandó segíteni a választási kampányát 2006-ban, és megdicsérte Klára asszony főztjét. Cserébe Gyurcsány gázvezetéket adott volna neki, nem rajta múlt, hogy végül nem lett belőle semmi. (És nem is Orbánon.)

Az akkori magyar kormányfő az őszödi beszéd kiszivárgása után két nappal, a Szabadság téri tévéostrom másnapján nem érezte elegendőnek a belpolitikai fejleményeket ahhoz, hogy ne utazzon el az orosz elnökhöz, aki szocsi rezidenciájára invitálta meg.

A személyes kapcsolatok olyan jók voltak, hogy nem volt szükség protokolláris formaságokra - állította a moszkvai nagykövetség.

Ferenc és Vlado akkora cimborák voltak, hogy 2009 őszén "magánjellegű vacsorán" járt Moszkvában a hatalomból már kibukott, kormányfői és pártelnöki posztját is elveszítő Gyurcsány az akkor éppen a nehéz időket miniszterelnökként átvészelő Putyinnál. 

(kép: kremlin.ru)

Putyin annyira még demokrata volt, hogy adott a formaságokra, és egy elnöki ciklust kormányfőként bekkelt ki, máskülönben viszont ugyanolyan autokrataként működött, mint mostanság.

Gyurcsány Putyin iránti lelkesedése, az Új Oroszország iránti rajongása, valamint ezek folyománya, az oroszbarát kül- és energiapolitika még inkább kiszolgáltatta volna Magyarországot a keleti nagyhatalomnak. (Nem különben ma Orbáné, aki még inkább arról beszélt, hogy ne legyünk a Gazprom legvidámabb barakkja.)

Lehet az orosz-magyar gazdasági kapcsolatokat reálpolitikaként, pragmatizmusként, megváltoztathatatlan adottságként vagy alternatíva nélküli kényszerként fölfogni, de egyetlen dolgot nem lehet: nem lehet Putyint "óvatosan demokratizálónak", "lelke mélyén demokratának" beállítani. (Illetve lehet, csak az egyszerűen nem igaz, és a hazugsággal könnyű lebukni.)

Putyin autokrata fordulata ugyanis nem 2012-ben kezdődött, illetve ha volt ilyen fordulat egyáltalán, akkor a tekintélyelvű-autoriter berendezkedés kiépítése Putyin második elnöki ciklusának kezdetére, 2004-re datálható. (Ha hihetünk például Václav Hávelnek.)

Amikor a múlt évtized második felében Ferenc és Vlagyimir Vlagyimirovics olyan bensőséges viszonyt ápolt, már túl voltunk

• Hodorkovszkij bebörtönzésén,
• magánvállalatok kényszerű államosításán,
• a Litvinyenko-gyilkosságon
• a Politkovszkaja-gyilkosságon
• a sajtó megfélemlítésén
• újságírók megölésén
• a magánkézben lévő, független média ellehetetlenítésén
• az állami propagandamédia kiépítésén
• ellenzéki politikai szervezetek betiltásán
• tüntetések szétverésén és betiltásán.

Mondhatni, ez az igazi óvatosság a demokratizálásban.

És ez korántsem a teljes lista. A Freedom House már az évtized közepén, 2005-ben már a "not free" kategóriába sorolta Oroszországot, noha korábban még részben szabad volt. Két évvel később az ellenzéki vezető és korábbi sakkvilágbajnok Gari Kaszparov az orosz vonatkozású pragmatizmusa miatt erkölcstelennek nevezte Gyurcsányt. A Magyar Narancs 2008-ban pedig így vonta meg Putyin első két ciklusának mérlegét:

Az, amit a Kreml eufemisztikusan a "törvény diktatúrájának" nevez, valójában a véleménynyilvánítás, a sajtó és a választások szabadságának meggyengítését és szinte totális központi kontrollját célzó tudatos stratégia. (...) Elsorvadtak azok a független, demokratikus intézményi keretek, amelyek ellenőrizhetnék a Kremlt és a hozzá kapcsolódó politikai és gazdasági érdekcsoportokat. Oroszország (...) gyorsuló tempóban indult el az autokratikus, már-már fasizálódó politikai berendezkedés irányába.

Nagyon mély lehetett Vlado cár lelke, ha ő ott demokrata volt.

Bár a jogállam végleg valóban 2012-ben szűnt meg Oroszországban, a fordulat (hacsak nem téved mindenki) nem 2011-12-ben, hanem 2004-től kezdődően történt, és az évtized második felében teljesedett ki. Akkor, amikor Gyurcsány Ferencnek hívták a magyar miniszterelnököt. 

Ha Gyurcsány szerint Putyin a "óvatosan, a lelke mélyén demokrata" volt, akkor nem világos, hogy mi a baja Orbánnal és rezsimjével. Hiszen ma Magyarországon minden ugyanaz, mint 10 éve az oroszoknál, a demokratikus putyini időkben. Sőt, itt még akadnak független bírói ítéletek, és egyelőre politikai gyilkosságok sincsenek.