A magyar gazdaság – bármit is jósoltak a balos tudorok – nem fog összeomlani. Nem most. Nem is holnap. De amikor a valóság végül mégis beköszön, Orbán már a kanyarban sem lesz.
Bármennyit is szajkózták, ígérték – remélték – a baloldalhoz sorolt közgazdászok 2010 óta, csak nem jött el a gazdasági világvége, az unortodoxia okozta összeomlás. Az amúgy kvalitásos tudósok mindössze két hibát vétettek:
– vágyvezérelt gondolkodásuk miatt
– figyelmen kívül hagyták, hogy a világ vezető gazdaságai sokkal opportunistábbak, mint amennyire elvhűek.
Utóbbi hibába az ellenzéki hangadók – reménykedők – is előszeretettel esnek. Abban bíznak, hogy Magyarország legerősebb gazdasági partnerei – köztük is mindenek előtt Németország – fontosabban tartja a demokratikus, jogállami eszméket, mint saját befektetéseit. Az ebbe vetett hit annak ellenére jelen van az ellenzéki oldalon, hogy időről időre bizonyságát adja minden partner-ország vezetése, hogy bár politikailag szemben áll Orbán Viktorral és kabinetjével, sokszáz milliárd eurós befektetéseik biztonsága azonban minden finnyáskodást felül ír. Elvégre Kínával is kereskednek bőszen a nyugati demokráciák - és hol van a keleti kommunista diktatúrától ez a félázsiai autokrácia.
A magyar gazdaság tehát – amint a kormányzat szereti sorolni az ezt alátámasztó számokat – köszöni, jól van. A GDP 3 százalék felett bővül, az infláció kordában tartott, a munkanélküliség sosem látott mélyponton, a belső kereslet élénkül, az államadósságot soha nem lehetett a maihoz hasonlóan alacsony kamatszinten finanszírozni, az államadósság – ha a propaganda által sulykoltnál kisebb mértékben is, de – csökken, az államháztartási hiány kézben tartható. Aligha találunk olyan makrogazdasági mutatót, amely válságot jelezne, vagy akárcsak az összeomlás árnyékának előszelét vetítené előre – a képzavar ellenére érthető a gazdaság stabilitásának érzékeltetése.
(Az ellenzék kritikája a belső, szociális egyenlőtlenségek miatt jogos, azonban érvelésük, katasztrófa-várásuk miatt hiteltelen. A szociális háló szétverése, a felső két kereseti dekádba tartozók támogatása, a leszakadó rétegek magára hagyása teljes mértékben jellemző az orbáni rendszerre, azonban mindez nem befolyásolja, sőt, rövid távon még segíti is az impersszív makroadatok megjelenését.)
A fentiek ellenére mégis kijelenthető: a magyar gazdaság a régiós versenyben az egyik legrosszabb állapotban van.
E tétel természetesen nem egyenlő azzal, hogy holnap után itt a világvége és a forintot maga alá temeti az unortodoxia. (Utóbbiról évek óta amúgy sem beszélhetünk.)
A magyar gazdaság épp olyan állapotban van, mint a magyar demokrácia vagy a jogállam. Nagyon kedvező külső körülmények között, látszólag remekül működik. Azonban ha megkaparjuk a felszínt, azonnal kiderül: Orbán rövid távú, kizárólag politikai túlélését szolgáló intézkedések látszatsikereket tudnak felmutatni a mában, miközben felmorzsolják a holnaputánt.
A magyar gazdaság alapvető, és az ország hosszú távú leszakadását garantáló gondjai:
– járműipari összeszerelő-üzemként magyarországi gyárak alig állítanak elő hozzáadott értéket,
– a mindent átszövő korrupció a vállalkozásokat részben kizárja az uniós és állami forrásokból,
– nem készteti versenyre a cégeket és
– nem támogatja a beruházásokat.
– Utóbbi három következtében a magyar munkaerő termelékenysége a jelenleginél is jobban leszakad a környező állom és az Unió átlagától.
(Érdekes hallgatni, amikor Orbán azzal vádolja a német kormányt, hogy nem mutat szolidaritást Magyarország irányába, hisz nem ugyan annyit fizetnek a német cégek a magyar, mint a német munkaerőnek. Az érvelés csak három helyen botlik: 1, magáncégek bérpolitikáját kéri számon az államon. 2, Nem veszi tudomásul, hogy a német munkás termelékenysége kenterbe veri a magyart. 3, Ha annyira szeretne egyforma béreket, miért nem támogatja a Jobbik által felkarolt európai bérúnió gondolatát?)
A problémák felsorolásához visszatérve:
– az oktatás minden szintjével alapvető problémák vannak Magyarországon, így a végzettséget szerző munkaerő nincs naprakész tudás birtokában, messze nem teljesít olyan jól, mint azonos élethelyzetű, nyugat-európai társai,
– a kutatás-fejlesztés eddigi is mostohagyereke volt a mindenkori magyar kormányzatnak, és ez nem látszik változni.
– Mindebből következik az ország versenyképességének lecsúszása,
– ami már most is érezhető a működőtőke egyre lassabb beáramlásából.
A fenti problémák megoldása azonban roppant idő- és forrásigényes. Az oktatásra vagy fejlesztésre elköltött forintok haszna csak évek, vagy évtizedek múlva lesz érzékelhető. Ahogy a ráfordítások hiánya sem ma, inkább közép- és hosszútávon okoz gondokat. Épp ezért ellenérdekelt Orbán és kormánya a befektetés-szemléletű gazdaságirányításban. A NER a jelent szolgálja ki, miközben azt hazudja: a jövő még ennél is szebb lesz. De Orbán már sehol nem lesz, amikor a jövő megmutatja a valódi arcát: nem Románia vagy Bulgária lesz 5-7 év múlva az EU sereghajtója, hanem mi. Már ha addig Orbán nem vezeti ki Magyarországot az Európai Unióból.
