Megmentette Manfred Webert, mert közölte, hogy nem támogatja.

A dolog onnan indult, hogy Orbán 2018 őszén, a Sargentini-jelentés európai parlamenti elfogadása után 

túlélésre rendezkedett be.

Reményeit abba vetette, hogy az EP-választáson mégiscsak megtörténik az általa remélt szélsőjobboldali, rasszista-fajvédő és euroszkeptikus ("szuverenista") áttörés, amivel majd a Néppárt koalíciót kénytelen kötni, és az igazolja majd az  stratégiáját, azaz ő lehet a közös nevező, amivel akár az Európai Bizottság élére kerülhetne.

Addig azonban azt kellett mutatnia, hogy feladta az ambícióit, és ezt meg is tette: tavaly ősszel deklarálta, hogy maga helyett Manfred Weber mostani néppárti frakcióvezetőt támogatja az élére.

Azóta persze történt egy s más. Leginkább az, hogy a Fidesz tagságát fefüggesztették a Néppártban, bár kizárni nem tudták. Orbán azt a helyzetet is úgy próbálta kezelni, mintha önként korlátozták volna a saját jogaikat, azzal a reménnyel, az az EP-választás eredménye után a Néppárt revidiálni kényszerül majd az álláspontját a Fidesz kizárásáról.

Mindennek ellenére Orbán ragaszkodott Weber támogatásához. Még azután is, hogy a néppárti csúcsjelölt közölte, a Fidesz szavazataira nincs szüksége a megválasztásához. Sőt, el sem fogadná a posztot, ha a Fidesz is megszavazná arra.

Orbán akkor nem reagált, azonban hetekkel később, a hét elején váratlanul bejelentette, hogy nem támogatja Weber megválasztását, mert

megsértette a magyarokat.

Most elegánsan tekintsünk el attól, hogy Weber egyáltalán nem a magyarokat sértette meg, legfeljebb Orbánt és a pártját, továbbá esetleg a Fidesz-vallású szavazókat, akik azonban csak kisebbségét teszik ki a magyaroknak.

De akkor mi indokolta, hogy Orbán közölje, megvonja a támogatását, és ha már megvonta, miért hetekkel később?

Mi történt a háttérben?

Hát az, hogy Orbán megpróbálta learatni mások babérjait, és úgy beállítani a helyzetet, mintha annak alakulására volna valamilyen befolyása, de nem sikerült neki. Sőt, azt is megakadályozta, hogy a dolog egyáltalán megtörténjen.

Tulajdonképpen Weber nem vállalt nagy kockázatot amikor közölte, nincs szüksége a Fidesz szavazataira, mert az EB-elnökségéhez nem Orbán sameszainak, hanem az európai szocialisták és liberálisok parlamenti támogatása kell. Akik viszont részben valós okokból (mert Weber a populista Orbánnal is kompromisszumot kereső német jobboldali politika szimbóluma), részben a saját szavazóik előtti legitimitásuk megőrzése okán elkezdték hangoztatni, hogy

nem akarják Webert az Európai Bizottság élén látni.

Ami virágnyelven úgy hangzott, hogy nem támogatják a spitzenkandidat-rendszert, azaz valamelyik párt listavezetőjének megválasztását, de ugyanazt jelentette.

A dolog már kezdett válsággal fenyegetni, mert

• jelenleg úgy néz ki, hogy a Néppárté lesz a következő EP legnagyobb frakciója,
• azaz nekik volna joguk delegálni az EB élére,
• de nem hozható létre működőképes koalíció az EPP és a szocialisták-liberálisok között, mert utóbbiak nem támogatják Manfred Webert.

Úgy nézett ki, hogy Európának már nemhogy egyetlen vezetője nincs, de még névleges első embere se lesz nyártól, mert nem lesz megválasztott elnöke a Bizottságnak, az Unió kvázikormányának.

Ennek a problémának a kezelésére hívta össze a román soros elnökség az uniós csúcsot csütörtökre Nagyszebenbe. A terv az volt, hogy mindenki kompromisszumot mutat:

• a szocialisták és a liberálisok deklarálják, hogy a legnagyobb frakció jelöltjét választják meg (azaz tkp. a Néppártét),
• az EPP viszont közli, hogy nem ragaszkodik majd a spitzenkandidat-rendszerhez.

Azaz: a sorok között bejelentik, hogy ejtik a Weber-tervet.

A Néppárt ki nem mondott, hivatalosan meg nem nevezett jelöltje ebben az esetben a francia Michel Barnier lett volna.

Orbán Viktor eközben elveszítette a befolyását az európai politika alakítására, és komoly vezetők helyett csak olyan marginális, perifériára szorult figurákkal tudott találkozni, mint Salvini és Strache. De azért valahogy mégis kiszagolta, valaki nyilván megsúgta neki titokban, mi készül.

Ennek elébe menve jelentette be, hogy megvonja a támogatását Webertől.

Ami persze egy vicc, mert mint fentebb láttuk, nincs szükség ő támogatására, de a Fidesz elnökének egója nem ismer mértéket: bár semmi befolyása nincs a helyzet alakítására, úgy akarta beállítani, mintha miatta történt volna meg, amiről a véleményét se kérték ki.

A dolog különös pikantériája azonban, hogy eredménytelen volt az uniós csúcs. Nagyszebenben végül nem jelentettek be semmit, mert azzal, hogy

Orbán a saját sikerének akarta beállítani Weber leváltását, voltaképpen megakadályozta azt.

Miután Orbán közölte, nem támogatja Webert, már nem közölhette ugyanezt se Timmermans, se Macron, se Verhofstadt.

Merkel meg kifejezetten jelezte, hogy továbbra is Weber mögött állnak. Ami persze nem jelenti azt, hogy ez még a nyáron is így lesz, de pillanatnyilag Orbán megmentette Webert, és elhalasztotta a leváltását.

Ott tartunk, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke már annyira nem kívánatos az európai mainstream számára, hogy inkább saját terveikről is letesznek, ha azt Orbán is támogatja. Inkább maradjon Weber (legalábbis egyelőre), mintsem Orbán triumfálhassa a leváltása után.

Nehéz másként látni, minthogy a Fidesz-vezér Európa páriája lett, ha a szélsőjobboldalon kívül már senki nem akar még csak közös platformra kerülni se vele.