Nem vertem soha nagydobra, de zsidó apámon túl van nekem keresztény családom, családfa-elágazásom is. Anyai nagyapám unitárius-református erdélyi családból származik, Adytól mint családi baráttól is kapott képeslapokat. 

Debrecenben a református kollégium gimnáziumába járt, aztán Budapesten hallgatott klasszika-filológiát.A vörösterror alatt egy zsidó ügyvéd szerkesztett Karcagon egy komcsi lapot, és mint helyi gimnáziumi tanár, abba írogatott valamiféle naiv demokrácia-ábrándokat, így aztán 1945-ig büntiben maradt, és a gimnáziumi katedránál nem vihette többre (csak 1945 után lett egyetemi magántanár).

Később a kunszentmiklósi református gimnáziumba került, ahol latint és (ó)görögöt tanított, vagyis éjjel szobatudós volt, Platónt fordított, nappal viszont a vásott gyerekek fejébe próbálta beleverni a Tacitust vagy mit. (Nem, azt nem, unokatestvérem mondja most, hogy a memoritert diákkorától utálta.)

Kunszentmiklós abban az időben, a két világháború között,

kis kultúrcentrum volt az alföldi futóhomokon,

s mint ilyen magához vonzotta a környékbeli településekről is a tudni vágyó diákokat, akár reformátusok voltak, akár nem. Így került oda Apostagról Kertész György is, a helyi zsidó orvos fia és más hitsorsosai is. Utólag vizsgálódva megállapítható, hogy öten vagy hatan az ő osztályában is ilyen más vallású jövevények voltak, külön hittant is tartottak nekik.

Amúgy Kunszentmiklós, és benne a református gimnázium másképpen sem volt vaskalapos, hittérítő intézmény, és a helyi erők, akár a népes paplakban, akár magában az iskolában nem érezték szükségét, hogy a zsidó diákokat az eltérő vallásoktatáson kívül másképp is megkülönböztessék. Így keveredett az ifjú Kertész György barátságba a Vargha-fiúkkal, a lelkész gyermekeivel (Vargha Balázsról, Varga Domokosról ki ne hallott volna azóta), s az elvarázsolt tudós, a latin-görögtanár Kövendi Dénes fiával, ifjabb Dénessel is (aki nekem később a nagybátyám lett).

Teltek-múltak az évek, Kertész György 1937-ben érettségizett, majd Bécsbe egyetemre ment, de az Anschluss, vagyis 1938. március 12. után karhatalommal távolították el Ausztriából. Ezután próbálkozott még a berni orvosegyetemmel is; onnan végül a koldusszegény medikusi (rosszul)lét üldözte haza, Magyarországra. Hogy itt hogyan és miképp töltötte el a maradék időt 1944-ig, az most nem is annyira érdekes, de tény, hogy közben munkaszolgálatos is volt, ha szerencséjére nem is a fronton, a Don-kanyarban, hanem az annál sokkal egyszerűbben túlélhető Sopronban. A német megszállás, 1944. március 19. után azután felkerült Pestre, egy hadiüzembe. Akkor még úgy nézett ki, ott az élete biztonságban van, de a helyzet egyre csak romlott, és elérkezett az a pillanat, amikor már illegalitásba kell vonulnia. (Nem csak arról van szó, hogy hamar kiderült: korábbi állításával ellentétben mit sem ért a gyalogsági ásók-kapák gyártásához, hanem időközben a vérszomjasabb nyilasok is kezdtek vészesen elszaporodni Budapesten).

Ekkor futott össze valahol a városban (mint most közös erővel kinyomoztuk, a Széna téren) az ifjabb Kövendi Dénessel, egykori kunszentmiklósi gimnáziumi diáktársával, aki addigra már maga is egyetemista, Eötvös-kollégista lett. Az ő makulátlan keresztény iratai tökéletesen rendben voltak.

A Széna téren aztán, konstatálván Kertész György szorult helyzetét, ezeket a hibátlan személyi papírokat önzetlenül megosztotta vele, és hirtelen – legalábbis papíron – személyisége megkettőződött, s véletlen randevújuk színhelyéről már

két Kövendi Dénes egyetemista távozott

két különböző irányba, természetesen mindketten keresztények.

Ez valamikor 1944 szeptemberében vagy októberében történt, s ettől kezdve Kertész egészen a város orosz csapatok által történt felszabadításáig zsonglőrködött-bujkált új Kövendi-papírjaival. Hogy hogyan és miképp, milyen életveszélyes kalandokat át- és túlélve, most nem is részletezendő (de egy másik elbeszélésnek egyszer majd az is a tárgya lehetne).

Most álljon csak itt a szikár tény, hogy a nem hamis, csak éppen más, az én nagybátyám nevére szóló okmányokkal szerencsésen kihúzta egészen a következő év januárjáig, amikor is Újpest, s vele ő is fel nem szabadult. (Ez valamikor január 11. táján történhetett, plusz-mínusz egy-két nap.)

Minderről mi, későn született, tudatlan népség, mit sem sejtettünk, egészen 2018-ig, vagyis pár héttel ezelőttig.

Tény azonban, hogy a véletlen szeszélye folytán ifjabb Kertész Gyurka, én meg egy harmadik tettestársunk időközben közeli barátságba keveredtünk, s nem egy kocsmában voltunk együtt láthatóak az utóbbi tíz-tizenöt évben. Közben arról, hogy kinek a szülei hol és miképp élték túl az őskori véres háborút, nemigen cseréltünk eszmét, vagy ha mégis, a részleteket nem nagyon bolygattuk, és valljuk be, ezen a téren jelentős mértékben tudatlanok is voltunk.

Hanem az idén úgy adódott, hogy kisebb nyilvánosság előtt egy étteremben megünnepeltük 1956-os forradalmár és író apám 100. születésnapját, s az eseményre rögtönzött plakátot is eszkábáltunk, amelyből egy bekeretezett példányt – felbecsülhetetlen értékű segítségét megköszönve – az esemény után Gyurka barátomnak átnyújtottam. Ezt aztán nála az édesanyja meglátta, eszébe jutott, hogy a plakáton szereplő apám feleségét Kövendi Juditnak hívták, aki történetesen a húga volt annak a Dénesnek, aki...

A többit pedig már fentebb elmeséltem.

Még pár szó anyám családjáról. Dr. Kövendi Dénes egyetemi magántanár, akit szerencsémre én is ismerhettem, vagyis nagyapám talán a világ legszelídebb, legliberálisabb lénye volt, kár, hogy ugyanez az őt évtizedekkel túlélő, bigottan vallásos (református) nagyanyámról nem mondható el. Anyám világéletében lázadt ellene, talán ezért is ment férjhez zsidó apámhoz (meg persze a családunk férfitagjait jellemző ellenállhatatlan sárm miatt), csakhogy a házasság relatíve rossz tapasztalatai nyomán idősebb korában már maga is kezdett, szerencsére csak ritkán, inkább csak némileg italos állapotban, nem feltétlenül pozitív szövegkörnyezetben megemlékezni zusammen az egész zsidóságról. Ezen aztán néha lelkesen összekiabáltunk – az vesse ránk az első követ, akinek családjában ismeretlen volt az ilyesmi.

Hanem hogy nagybátyámról, ifj dr. Kövendi Dénesről mit gondoljak ezen a téren, az sokáig nem volt világos előttem. Idősebb korában, amikor már mint férfi a férfival beszéltünk egymással, gyanúsan szidalmazta előttem egyik Széchenyi könyvtári főnökét, aki történetesen, és ezt ő hangsúlyozta valamiért, zsidó ember volt. Ráadásul Dini bácsi – velem ellentétben – az általa is hőn remélt rendszerváltás után valamiért inkább az Antall-kormánnyal szimpatizált, s nem annak liberális ellenzékével. Bevallom, akkor én gondolatban őt is

beskatulyáztam a mérsékelt antiszemita címkével ellátott dobozba,

s ritkás találkozásainkkor a témát előtte már kerülni igyekeztem. Vagyis politikáról, népi-urbánus ellentétről nem nyitottam vitát, semmiképp sem akartam provokálni őt. (Na jó, azért néha voltak ez alól kivételek is.)

Lányának dzsesszzenész fia, akinek véleményére sokat adok, mondja most, hogy ő épp ellenkezőleg, mindig filoszemitának látta a nagyapját, vagyis az én nagybátyámat, a fenti történet egyik főszereplőjét.

És állításának bizonyítására most azt hozta fel, hogy a nyilas időkben Dini bácsi halálosan szerelmes volt egy zsidó lányba. Aki sajnos nem érte meg a háború végét. Nem, nem a nyilasok lőtték a Dunába – a felszabadító orosz katonák közül gyilkolta meg egy tiszt egy balul sikerült megerőszakolási kísérlet nyomán.

Hogy ennek az egész történetnek vannak-e tanulságai? Számomra egyelőre csak annyi, hogy ha lehet, kerülni kell a felebarátainkkal kapcsolatos sommás megállapításokat, ítéleteket. Még akkor is, ha netán a saját családtagjainkról van szó.

Tardos János