Most nem szívesen lennék észak-afrikai arab diktátor, ugyanis borzalmas dráma játszódott le épp ezekben a pecekben a szemem előtt. Nem, nem a tévében, hanem a valóságban. Valahogy belógtam ugyanis ennek az észak-afrikai arab országnak a nagyon fontos nemzetközi sajtótájékoztatójára, ahol valami szenzációs dolgot kívántak bejelenteni a világsajtó meghívott képviselői előtt.
Én az ilyesmitől alapjáraton elalszom, még mielőtt az elnök vagy miniszterelnök vagy bármi hasonló sarzsi kinyitná a száját, ezért is nem fejeztem még be egyetlen hasonló tudósítást sem, mielőtt a BBC a lényeget le nem írta volna. És ugyanebből az okból még lefejezni sem kellett engem a végtelenül humánus diktátor kifejezett óhajából, mert a sógornője neve helyett, amit a nagy rohanásban félreértettem, a titkos szeretője nevét diktáltam le az átlagosnál kissé éltesebb gépírókisasszonynak, aki amúgy sem hall valami jól. Majd nyomomban szintén ezt a titkos szeretőt említették volna a nagy nyugati hírügynökségek. De nyugi, mondom, ilyen még nem volt.
Ezúttal azonban akár le is írhatnám a titkos szeretőt, mert
a borzalmas dráma, amiről most tudósítok,
az engem lefejeztetni akaró régi, iszonyatosan vérszomjas elnök halálához – és persze a merénylőéhez – vezetett. De ne szaladjunk ennyire az események elé, amelyek itt játszódtak le a szemem előtt, valamint a nagy csinnadrattával meghívott válogatott sajtóközönség jelenlétében, nem beszélve a megannyi szigorú biztonsági előírásról és a hatalmas, ijesztő terror-rendőrség készenlétéről és helytállásáról.
Itt van ugyanis ez a terrormerénylő, a Barrandata – ha jól mondják nekem a francia kollégák a nevét. És ezúttal ismét nem tehetem meg, hogy halottakról vagy jót írok, vagy semmit, mert jelen helyszíni és vérfoltos tudósításom legtöbb résztvevője a leírandó sajnálatos (esetleg örvendetes) események nyomán már megboldogult.
Szóval épp folyt ez a lényeges és nemzetközi figyelmet kiváltó politikai esemény,
más szóval diktátor-fieszta.
Ilyenkor az elnök bejelent valami halálosan fontos dolgot, majd nem válaszol semmilyen kérdésre sem, kivéve, ha három hónapra előre faxon egyeztetik vele, és az újságíró nem ront el halálfélelmében felolvasás közben semmit, mert aki mégis, azon bátor és hős kollégáimat sajnálatosan megkínozzák, a sivatag mélyére temetik, és mellékbüntetésként örökre kitiltják ebből a gyönyörű és békés észak-afrikai országból.
Általában nem szoktam ilyen eseményekre nemzetközi akkreditációs meghívót kapni, de most valahogy mégis bejutottam, mert a király (akit a protokoll szerint elnök úrnak kell ugyan szólítani, és a koronáját nem is hordja a nyilvános eseményeken), szóval róla elterjedt, hogy nagy bagós, különben élő nemzetközi tudósításban ezt úgy szokták mondani, hogy erős dohányos, és arany meg ezüst hamutartókat helyeztet el mindenfelé az ülésteremben. Ezeket nem szokás persze ellopni, mert minden be van kamerázva, és valami szigorú tekintetű kardos ember levágja a tolvajok kezét, szinte abban a pillanatban, amikor az iparművészeti kegytárgyért nyúlnának.
Tehát én eleve nem vágytam ilyen trófeára, mert szinte nem is tudok úgy jegyzetelni, ha az egyik kezemmel le nem fixálom a noteszemet, és hát valamivel azt a színezüst vagy színarany hamutartót is kell fogni valahogy, mert akkora zsebem nincs. Jegyzetelni pedig ilyen helyen muszáj, mert aki nem jegyzetel, azt a király, akarom mondani a köztársasági elnök parancsára kivezettetik a teremből,
további sorsa ismeretlen.
De most a döbbenettől is megállt a golyóstoll a kezemben – abban, amelyikkel nem szorítottam erősen a hamutartót. Már az is furcsa volt, hogy ezúttal az elnök – maradjunk most már ennél a kifejezésnél – az eredeti bejelentése értelmében átadná a protokolláris hatalmat egy Maranga nevű pofának, aki eddig valami udvari tányérnyalója volt. Amúgy ez az illető, akinek a nevét egyik pillanatról a másikra a totális ismeretlenségből a szájára vette az egész világsajtó, ott állt mellette szerényen, egy szót sem bírt kinyögni, főleg miután kitört az általános lövöldözés. Mert az még a beiktató beszéd előtt következett, de épp erről akarok írni, csak mindig eszembe jut még váratlanul valami más.
Szóval amikor a régi elnök, vagyis akkor még hivatalban lévő király szólásra emelkedett, és a maga keresetlen módján egy díszes mappából elkezdte felolvasni, amit az előbb körvonalaztam, és persze egy pisszenés sem hallatszott a teremben, mert mindenkit figyelt a titkosszolgálat a maga csicsás uniformisában és ijesztően éles kardjával az oldalán. Szóval ekkor egyszer csak nagy zsivaj támadt, felpattant a pódiumra egy marcona illető, név szerint Barrandata vagy valami hasonló, és elkezdett üvöltözni meg hadonászni egy múzeumba illő hatalmas mordállyal. És mert ez neki nem volt elég, emellett még urdu vagy más nyelven kiabált is, ami általában mellőzendő az ilyen helyeken. Na, nem is kellett több a jelenlévő hős háborús vagy forradalmi veteránoknak és aktív titkosrendőröknek, mindenki a padok alá bújt, csak én bámultam bénán, mert államcsíny esetén gyerekkorom óta mindig valahogy lebénulok.
A sürgős helyszíni tudósítás miatt ezeket a régi legendás eseteket most nem tudom mind elmesélni, de tény, hogy a háziorvosom már tanácsolta is, hogy az erőszakos puccsokat kerüljem, és ha lehet, a tévé segítségével tekintsem meg. Hát ez most persze megint nem jött össze, és mindennek oka az arany hamutartó.
Sajnos, azt nemigen értettem,
mit és miért üvöltözik vérfagyasztóan a forradalmi merénylő,
és a fülhallgatómba sem tolmácsolták folyékony magyar nyelven, vagy azon a valamin, amit ők annak hisznek. De nem hiszem, hogy a nüansznyi különbségek vagy az ismeretlen nyelvi finomságok sokat nyomnának a latban, amikor az ember szitává lövi a még hivatalban lévő köztársasági királyt és despotát, kábé másfél méterről telibe. Annál is kevésbé, mert néhány titkosszolga, akiknek nem volt idejük hirtelen fedezékbe húzódni, rosszul értelmezett kötelességtudatból maguk is szitává lőtték a merénylőt, aki ettől kezdve leginkább tésztaszűrésre vált alkalmassá, nem pedig tettének értelmes magyarázatára, amit ki lehetett volna csikarni belőle, most a fiatalabb olvasók kedvéért hagyjuk is, hogy milyen módszerekkel.
Szóval amikor ez a Barrandata vagy ki megszűnt ismeretlen észak-afrikai törzsi nyelven ordítani és egyáltalán lélegezni, meg előtte már az elnökkirály is, akinek a mappája, amiből korábban a dögunalmas szenzációs bejelentést olvasta volna fel, a földön hevert csurom véresen meg ilyenek, nos, akkor ez a Maranga vagy ki, ez az udvari talpnyaló kipenderült középre, mint a Moulin Rouge-ban a szólótáncosnő, de szerencsére nem énekelt semmit. Viszont bejelentette, hogy a tragikus események következtében most már tuti, hogy ő lesz az új államfő, és ebből az alkalomból általános amnesztiát hirdetett. Ennek a bejelentésnek a magam részéről már csak az arany iparművészeti hamutartó és a várható lefejezés miatt is megörültem, mint általában mindenki, hiszen ki nem retteg, megjegyzem jogosan, hogy egy gyermeki csíny vagy egy feledékenységből adódó adóeltagadás miatt az autodafén végzi.
Ott feküdt tehát két halott illető a pulpitus közelében,
meg ez a vadonatúj keletű kétbalkezes önjelölt diktátor, már nem is jelölt, hanem de facto, mindenfelé vér és felidegesített tudósítók. Nagyrészük ugyan hivatalosan akkreditált bértollnok, ők persze nem értettek a történtekből semmit, csak a jövő havi fizetésük és a beígért állami csillagjuk vagy mijük van ezeknek itt Észak-Afrikában, szóval ezek miatt remegtek, meg persze félelmükben is, mert mit tudni, mit hoz a jelen.
+++
Lapzártakor érkezett, hogy a festői észak-afrikai demokrácia új vezetőivel Szijjártó Péter Orbán Viktor nevében és parancsára felvette a diplomáciai kapcsolatot, hosszú életet és sok sikert kívánt nekik, valamint a biztonság kedvéért az Eximbankkal közösen és Mészáros Lőrinccel messze egyetértve megnyitottak egy 700 milliárd forintos keretösszeget, amelyből a magyar kisvállalkozók ottani befektetéseit lehet majd támogatni. És ha mégsem, az sem baj: a pénznek meglesz a helye mindenképp.
Tardos János
