Ennek a kvótareferendumnak csúfolt szomorújátéknak két kimenetele lehetséges:
- eredményes lesz, de érvényes nem,
- eredményes és érvényes is lesz.
A kettő között néhány százezer szavazat a különbség. Politikailag viszont egy világ választja el egymástól a két helyzetet.
Kezdjük a látszólag egyszerűbben: hozzávetőleg 4,1 millió ember elmegy október másodikán szavazni. Ennyi elég az érvényességhez, az eredményességhez pedig a fél éves agymosás után kétség sem fér. A valódi eredmény: Orbán nyer.
Voldemortok, Habonyok, Andy Vajnák és Mészáros Lőrincek mit sem számítanak. Az intézményesült korrupciót a magyar pont letojja, ha a kedves vezetőnek úgy tetszik, hát bármit megtehet. És meg is tesz.
Annak ellenére, hogy a Fidesz ma is toronymagasan vezeti a népszerűségi listákat, szüksége van erre a legitimációs szavazásra. Mert csak a szemellenzős, Orbán-hívő 1,8 millióval lehet elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben.
Ha pártra kellene szavazni, az otthonmaradók nyernének, nem a Fidesz. Mennyivel könnyebb valaki(k) ellen hergelve akolba, akarom mondani szavazóhelyiségbe terelni az istenadtát.
Ők a hibásak, a brüsszeli bürokraták, a migráncsok, merkelek, nihilista gyíkemberek.
Ne rám szavazz, hanem ellenük, ez most nemzeti sorskérdés – amit a kedves vezető tesz fel. Ha úgy szavazol, ahogy kell, az ő szívének lesz kedves az eredmény.
Hagyjuk magára egy pillanatra a fidesznyikeknek méltán évtizedes erekciót okozó teóriát egy pillanatra – de visszatérünk.
Az első verzió - eredmény van, de érvényesség nincs – komoly politikai bukta.
Még akkor is, ha - amennyiben bekövetkezne – fényes győzelemként lenne tálalva, hisz a többség így is a kormányoldal „nemjét” fogja preferálni. De kézzelfogható bizonyságot jelent majd: hiába a plakátokra, kiadványokra, vidéki haknikra elszórt tízmilliárdok, és az udvari írnokok rendszerére elköltött százmilliárdok - a kedves vezető mégis képtelen uralni alattvalói minden gondolatát/érzelmét.
Oda a varázs, az orbáni csoda.
Lekoptatta a tévedhetetlenség zománcát a közpénzek jellegvesztése, az új földesurak trafikjai, az adóforintból vett magánszálloda-lánc meg a nézhetetlen propaganda-tévé. Akkor bizony nincs legitimáció a lopásra, az alkotmányos költségekre, a 90 százalékos lenyúlásokra, a kedves vezetőhöz bekötött ügyészségre.
Beismerést ne várjon senki. Nincs a narancsfüzetben olyan szó, hogy önkritika, még kevésbbé: önreflexió. Nem itt tartanánk, ha lenne.
De a fondorlatos félelem elkezd kőrözni a párthű szívek fölött.
- Mi lesz, ha…?
- Mi lesz, ha már nem Polt Péter védi a rendet?
- Mi lesz, ha a jellegvesztés megint büntethetővé válik?
- Mi lesz, ha a lebukásnak következményei lesz?
Aki ilyesmin gondolkodik, annak egy pillanatra megremeg a keze a zsákmány fölött. Az elkezd végre a jövőre gondolni. Az jópontokat akar az eljövendő uraknál.
Ekkor esik szét a harácsra és a bűnben fogant bajtársiasságra – és rettegésre – épített rendszer.
(Az államvédelmiség dehogy a nyomorult újságíróra voltak kíváncsiak, aki be akartak zsarolni besúgónak. Őket az érdekelte: hol szivárog a rendszer? Ki beszél kifelé? Hol megy ki az információ?) Egy, a személyes jövőjét féltő tolvaj szívesen köt vádalkut, bedobva egy nagyobb nevet, ügyet, tétet. És a végén a legnagyobb magára marad, vádló ujjak gyűrűjében.
Végezetül vissza a második variáció hosszabb távú következményeihez. Pontosan tudjuk, hogy ez a népszavazásnak hazudott demokrácia-deficit valójában semmiféle következménnyel nem jár. Ha az Európai Bizottság továbbra is ragaszkodik a kvóta ötletéhez, és ehhez megnyeri az Európai Parlament – legnagyobb frakció a Néppárté - és az Európai Tanács – többségében jobbos kormányfők – támogatását, akkor bizony a kedves vezető a homlokán pörögve énekelheti a székely himnuszt, akkor is lesz kötelező kvóta.
Mit tehet a kedves vezető ilyenkor, ha az ő népe pedig azt üzeni Brüsszelnek, hogy bekaphatja? Mondjuk kivezeti az országot a naív brüsszeli nihilista bürokraták szorításából, ki a sztyeppére, hátha szembe jön Putyin.
Talán a véletlenek furcsa összjátéka csupán,
hogy a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy 2018-ig, a következő választásokig elköltse a Magyarországnak 2020-ig járó uniós támogatásokat.
Másik párttól momentán aligha tartanak. Mire hát a sietség? Egy kilépési procedúra legalább két évig eltart - mire mindent tisztázunk, már el is költöttük Brüsszel pénzét. 2020 után pedig nincs már eurófolyó, mindenképp elzáródnak a pénzcsapok.
Ha pedig Brüsszel nem tejel, minek maradjunk? Nekik akkor már nem éri meg. Nincs mivel tömni a zsebet, de sok hülye szabálynak meg kell felelni. Kösz, de nem.
Ha vége a pumpolásnak, szívjatok egyedül - eddig is ezt kommunikálta a kedves vezető, talán itt az idő, hogy valóra is váltsa.
ashwood
