Már visszaigazítottam a kocsim orrát Monoszló irányába, de még a Limmat partján lopom a napot, kedvenc Dada Báromban, Zürich kellős közepén. Talán annyi időm mégis maradt itt, hogy nagy vonalakban elmeséljek egy családi regét a bolygó hollandiakról – akik végül valahol errefelé kötöttek ki.

Szóval van nekem egy unokahúgom Bülachban, ő is nagy világbolyongó, izgünk-mozgunk, mint zsidóban a fájás. Valahogy úgy alakult, hogy rajtam kívül más nagybátyjai is vannak, s az egyik, Barend, másképpen Bob, fontos szerepet játszott a család hollandiai ágának túlélésében.

Amikor a történet kezdődik, 1940-ben, Bob már húszéves volt, míg az ötödik, legkisebb testvér – név szerint Gertrude – csupán négy. A többiek vegyesen, orgonasíp módra. A papa, Israel azonban hiányzott: ő Gertrude születése után egy hulahula-táncosnővel lelépett Marseille-be, és nem is nagyon igyekezett hírt adni magáról. Így lett Bob a botcsinálta családfő. De nem volt könnyű dolga, különösen nem 1940 májusától, amikoris

megjelent a Gestapo, és életveszélybe került minden zsidó.

Ugyanakkor nem lehetett állandóan a házban kussolni, időnként muszáj volt élelmet szerezni. Így történt, hogy Bob egy szép nyáreleji szombaton a menyasszonyával lesétált a helyi piacra. Ott a németek elkapták, s Bergen-Belsenbe deportálták őket. Öt évig nem is jött hír felőlük.

Ekkor már a mama, Hana, aki addig kitartóan várta vissza a férjét Marseille-ből, maga is megijedt, és belátta, hogy jobb lesz menekülni. Ugyan kerítések akkor még nem voltak az országok között, de egy dél felé tartó családi séta négy gyermekkel, köztük egy 6 meg egy 4 évessel, már akkor sem tartozott a lazább kirándulások közé.

Szerencsére Israel, a papa, aki Marseille-ben egyelőre nagyjából biztonságban érezhette magát, a távolból segített nekik. Küldött pénzt, amellyel valami ócska hamis papírokat lehetett csináltatni, de legfőképp felfogadni egy árja férfi segítőt, aki útközben eljátszhatta a családapa szerepét. A technikai minimumon kívül sok szerencsére is szükségük volt. Például épp jókor keltek útra, mert addigra már az egyik szomszédjuk – név szerint Jen Smits – feljelentette őket. Bérapát viszont jót választottak, ő végig kitartott mellettük. Rotterdamot egyébként

teátrális körülmények között hagyták el, egy kölcsönvett mentőautóban, épp csak nem szirénáztak.

A belga határtól kezdve azonban improvizálni kellett. Néha sikerült feljutniuk valami helyi vicinálisra, stoppoltak teherautót is, de a legtöbbször maradt a séta. Közben arról sem volt szabad megfeledkezni, hogy a gyerekek ne felejtsék el papának szólítani a számukra vadidegen passzőrt, ami nem mindig ment könnyen. A keményfejű, hatéves Gombert azonban legfeljebb addig volt hajlandó elmenni, hogy azt mondja: papa kettő. Végül ez is elégnek bizonyult.

Átsétáltak Belgiumon, végig Franciaországon, megcsodálták Párizs nevezetességeit (egy frászt). Átmeneti szállást ugyan találtak, de az éjszakát a háziak ágya alatt töltötték. Aztán valahogy átevickéltek a német katonáktól hemzsegő városon, és szép lassan elindultak dél, a Vichy-franciák és Spanyolország felé.

Csakhogy közben elfogyott a papa által küldött summa. Már csak ezért sem haladhattak gyorsvonati sebességgel; időnként meg kellett állniuk, hogy valahogy pénzhez jussanak. Dél-Franciaországban a két kicsit sikerült egy árvaházban elbújtatni, amíg Hana és a nagyobb gyerekek, Dolley és Bertha valami napszámos munkát vállaltak. De ott legalább már nem voltak németek.

Végül az egész csonka család átevickélt a Pireneusokon: Andorrán keresztül Barcelonáig menekültek, ahol a Calle Muntaner 55 szám alatt sikeresen át is vészelték a nehéz időket. (Ott sem volt szögesdrót, és nem is internálták őket. Az a disznó Franco, hiába volt fasiszta, Hitlernek nem szolgáltatta ki, még a külföldi zsidókat sem.)

De akkor vissza Bobra. Akinek a menyasszonyát, Elizabeth Treibitzet Bergen-Belsenbe érkezése után nem sokkal széttéptek az őrkutyák. Később azt mesélte, ő is meg akart volna halni, csak az tartotta életben, hogy a háború után

gondoskodni akart a túlélő családtagokról, mindenekelőtt a két kisebbik gyerekről.

1945-ben az amerikaiak kiszabadították és feltáplálták. Ezután hazatért, és a vöröskereszt segítségével hírt kapott a családjáról. Nem sokkal később fel is kerekedett, és mindenkit hazavitt Barcelonából Rotterdamba, a Noordpleinre.

A Van Messelek rokonságából mindenki más Auschwitzban végezte.

Israelről, Marseille-ből több hír nem érkezett.

Tardos János