Most kár belemenni abba, hogy igaz-e az az állítás, hogy az olimpia körüli világ az egyik legkorruptabb része a teremtésnek.

Az kétségtelen, őrületes pénzek mozognak.

A sportolók küzdelmeiből egy egész élősdi réteg él meg nagyszerűen.

Sebaj, ez ilyen, akinek nem tetszik, az menjen balett-táncosnak, vagy kőfaragónak, esetleg gázszerelőnek Felcsútra. Végszükség esetén építsen autópályát állami megrendelésre.

De ahhoz azért pofa kell, hogy valaki, aki havi másfél milliós fizetést húz a paralimpikoni bizottság elnökségéért, jutalomként 17 millió járt neki, és egyes – természetesen meg nem erősített hírek szerint – a szponzori pénzek után is felvett jutalékot –

még 3 milliót zsebrevágjon a lakástörlesztéséhez.

Igaz, a pénz nem felhőzte el tekintetét, a szociális érzékenysége megmaradt. Hiszen pár hete még szívhez szólóan tudott értekezni azokról a a nagyszerű sportolókról, akiknek enni is alig van mit. És lássuk be, az együttérzés képssége igen komoly erény.

Gömöri Zsolt. A karórája se tűnik olcsónak. Kép: Index/Ajpek Orsi

(Mellékszál az ügyben, de nekem az is tetszik, hogy miután napok óta hallgatjuk hogy milyen nehéz helyzetben volt és mennyire kellett neki az a kis semmi támogatás, amikor már túl nagy lett a botrány, akkor pikk-pakk előrántja azt a hárommilliót és odavágja, hogy kussoljunk.)

Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó vetette fel nyilvánosan, hogy vajon mit szólnak mindehhez a szponzorok.

Egyelőre leginkább lapulnak. Éppen úgy, ahogy magyar szponzor szokta. A magyar szponzornak ugyanis nincsenek illúziói általában. A cél ugyan nemes. De a magyar szponzor körülbelül el tudja képzelni, mi történik a pénzével. A magyar szponzor érti, hogy amit különböző sporttámogatások formájában befizet – hívhatjuk ezt TAO-nak is néha – az

gyakran afféle védelmi pénz.

A Felcsút és a Puskás Akadémia valamint hasonszőrű társai nem azért jutottak hosszú ideig mesés vagyonokhoz, mert a magyar nagyvállalkozó úgy gondolta, hogy a felcsúti foci utánpótlás nevelés nélkül vége a magyar sportéletnek. Hanem mert általában tudta, hogy valahol mégiscsak el kell könyvelni azt a pénzt, amellyel háláját jogszerűen leróhatja ezért-azért. (És akkor most ne is beszéljünk többről.)

Természetesen nem állítom, hogy a paralimpiai bizottságra bízott pénz is efféle. A K&H Bank vagy az Allianz Hungaria kebelét nyilván nemesebb elhatározások fűtötték, amikor mellettük döntöttek.

Mégis, azt gondolom róluk, hogy, amikor ott határoztak, ide teszik a milliókat, azért sejtették, hogy lesz némi súrlódási veszteség. Mert ugye kell iroda, személyzet, reprezentáció, utazás, autó, telefon, maga a fizetés, jutalom – ez természetes.

És amikor ezen tiszteletre méltó pénzügyi intézményeknél azt olvashatták, hogy a paralimpiai bizottság elnöke szerint a nagyszerű sportolók egy része szinte éhezik, és semmi nem jut nekik, akkor nem gyulladt ki náluk a piros lámpa? Hogy hohó, akkor hol van a mi pénzünk, mi lett azzal, mégis, mire tetszik költeni?

De a szponzor képviselői, ha egy picit is ismerik Magyarországot, Kelet-Európát, az élsport világát, nyilván sejtik, hogy miként megy ez.

Csak ameddig nincs túl nagy botrány, addig minek kajabálni.

Jut is marad is. És ki tudja, talán valahol mindenki megtalálja a számítását. Jó érzés az, ha az ember nemes célra adakozhat. Hát még ha a más pénzét.

Ennyi az egész. Ez a balhé is nemsoká elül. Minden vissza a régi kerékvágásba. Ahol az elnök másfél milliót keres alsó hangon – na meg jutalmak, bónuszok és egyéb kedvezmények – a szegény sportoló, aki meg éjt nappallá téve küzd.

Figyelem, a paralimpai elnök Gömöri Zsoltot idézem:

„a havi méltatlanul alacsony támogatásból legfeljebb naponta egyszer tudnak megenni egy párizsis zsömlét vagy egy pár virslit. Elvétve akad olyan paraversenyző, aki nem kényszerül arra, hogy a napi edzések mellett nyolc-tíz órát dolgozzon, és nem a megélhetésért, hanem a túlélésért”.

Igaz, ezekben a nehéz időkben mindenki úgy él túl, ahogy hagyják neki.

 Dési János