Dési János írása az Egyenlítő blognak.

A magyarországi hirdetők egy jelentős része nem különösebben érzékeny arra, mi veszi körül az ő reklámját. Hányszor szörnyülködtem már azon, hogy szélsőséges, rasszista tartalmak mellett minden további nélkül megjelentek komoly, nagy cégek ajánlatai. És mintha mi sem történt volna, az élet ment tovább.

A rasszisták meg röhögtek, végülis ebből is elég jól meg lehet élni.

A Vodafone minapi döntése a reklámok visszavonásáról, miután a TV2 közzétett egy igen agresszív, elfogadhatatlan jelenetet tartalmazó filmbeszámolót, már csak ezért is mérföldkő. Hogy azért mégsem lehet már mindent.

Talán ezután más is megnézi, hová teszi a pénzét, kit támogat.

Ez az első tanulsága a történetnek.

A másik pedig, az, hogy mennyire jellemző egy társadalomra, mire érzékeny. Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy minek kell ahhoz történnie egy úgynevezett valóság show-ban, hogy a szerkesztők felkapják a fejüket és azt kiáltsák, na kérem, ezt már mégsem. Közbelépünk, megvédjük azt, akit tulajdonképpen mi hoztunk nehéz helyzetbe, ráadásul a nézőkkel sem osztjuk meg. Mert azért mindennek van határa. Még egy családbarát tévében is.

Mert ugyan a nézettség majdnem a legfontosabb, de azért mégis.

Miközben azt is tudjuk, hogy

az efféle műsoroknak provokálóaknak, irritálóaknak kell lenniük ahhoz, hogy ezeket a semmiről sem szóló bárgyú marhaságokat sokan nézzék.

Feszegetni kell a határokat, a szereplőket úgy kell összeválogatni, hogy képesek legyenek egymást kínos helyzetekbe hozni és a többi.

De azért nyilvánvaló, hogy akadnak határok.

Akkor tehát képzeljük el, hogy egy aranyos kiskutyát kezdene bántani az egyik szereplő. Láncra verné, folyton oldalba rúgná, éheztetné. A vizét és az élelmét úgy helyezné el, hogy éppen ne érje el a lánctól. Aztán jókat röhögne az állat vinnyogásán. Amikor unatkozna, akkor kis tűzijátékot kötne a kutya farkára, azt meggyújtaná és haverjaival a térdét csapkodná az őrületbe kergetett állat szenvedését látván.

Nem, ez nyilván nem kerülne adásba. Még akkor sem, ha sejtjük, efféle dolgok naponta tucatjával történnek meg a magyar vidéken. De azt még a szerkesztők kérges és profitéhes lelke is érezné, hogy túlzás. Lehet, hogy sok nézőt hozna, tízezrével osztanák meg a botrányos felvételt az interneten, de akkor sem.

Mert egy szegény kiskutyát nem bánthatunk. Ezt nem hagyhatjuk. Ennyit már a nézettség sem ér meg.

De egy nő elleni ilyen erőszak olyasmi, ami fel sem tűnik a szerkesztőknek. Mert nemcsak mindennaposnak tudja, de a veszélyérzetének a küszöbét sem éri el a történet.

Azt már megtanulta, kiskutyák bántásából baj lehet.

De emberek megaláztatásán olyan jól lehet mulatni.

Most mi ezzel a baj?

A Vodafone talán segít abban, hogy ha másként nem, így megértsék, mi.