Amióta Magyarország kerítést épített a határon és határvadászokkal toloncolja vissza a menekülőket Szerbiába, sok százan vagy ezren rekedtek a szomszédos országban.
Persze csak átmenetileg, mert az embercsempészek előbb-utóbb megtalálják a kerülő útvonalakat.
Magyarország a kerítéssel és a kerítést őrző, mostanában a menekülők beszámolói szerint, a brutalitástól sem visszariadó rendőreivel korántsem védi meg Európát.
Sőt, még az országot sem különösebben, mert a menekülőknek eszük ágában sincs itt maradni, ők Nyugatra vágynak. (Ahogy egyébként mind több magyarországi polgár is.)
Kasmirból, Pakisztánból, Afganisztánból hónapokkal ezelőtt, van aki jó fél éve, indultak el azok az emberek, akik ma elképesztő nyomorban és nélkülözések közepette várják, hogy továbbjussanak álmaik földjére.
Ez a cikk sem szól világpolitikai összefüggésekről, a menekültkérdés kezelésének lehetséges módjairól, hanem mindössze látlelet arról, hogy az oly büszke „keresztény” Európa kapujában milyen viszonyok között élnek emberek.
Mint arról az előző részben már irtunk, ezek a viszonyok nyomorúságosak. Hidegben, fagyban, esőben, hóban szabad ég alatt éjszakáznak, sátor, meleg ruha, de nagyon sokszor élelem és ivóvíz nélkül a menekültek. Szétrohadt egykori gyárépületekben húzzák meg magukat a legnagyobb nélkülözések közepette. Persze, menekülttáborba is kerülhetnének, de egyrészt ott sem sokkal jobbak a viszonyok, másrészt, akkor aztán esélyük sem lenne az Európai Unióban, hiszen egy „biztonságos” országban regisztrálták őket.
Így aztán a férfiak többsége inkább vállalja az ősemberi életet – legalább a tüzet már feltalálták – abban reménykedik, hogy előbb vagy utóbb bejut az EU valamelyik gazdag országába és akkor maga után hozhatja a családját is.
A világ távoli, innen nézve tökéletesen ismeretlen szegletéből jól szervezett embercsempész csapatok hozzák a vállalkozókat, akikből mindig akad új és új.
Nem riasztják őket az út már-már leírhatatlan nehézségei, az új élet kezdésének viszontagságai – a legtöbben úgy gondolják, ha emberi életet akarnak élni, erre szülőhelyükön nincs esélyük. Háborúk, terrorizmus, kiskirályok, lébizonytalanság. Hát megpróbálják.
A szerb-magyar határon, már szinte bent érzik magukat az Unióban.
Így aztán különösen keserű a csalódás, amikor kiderül, innen erre egyre nehezebben mehetnek tovább.
Egy tizennégy éves Pakisztánból érkezett fiúval beszélünk. Kétségtelen, nagynövésű, keménykötésű gyerek, akár 16-nak is elmenne. De mégiscsak 14, aki szülei, rokonai nélkül indult neki – idősebb útitársai patronálásával. Története nem párját ritkító.
Ő meséli, hogy mikor nekiindultak az embercsempészekkel a magyar határnak már előre tartottak attól mi lesz. Ugyanis az utóbbi időben rengetegen arról számolnak be, hogy a magyar rendőrök igen brutálisan bánnak azokkal, akiket elkapnak. Megverik őket, kutyákat uszítanak rájuk, eltörik a telefonjaiakat, amely pedig az egyetlen eszköz, hogy kapcsolatba maradjanak a világgal.
Ezért aztán tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy nem sokkal azután, amikor elfogták őket már a magyar oldalon, egy rendőr hátulról barátságosan megkocogtatta a hátát: „Hey boy” –felkiáltással.
Így aztán a fiú, amikor fellélegezve megfordult, közvetlen közelről kapta az arcába a könnygázt, amit egy vigyorgó magyar rendőr eresztett a képébe.
Ezek után jöttek a szájkosaras kutyák, akik a földre fektetett emberekre álltak és a szájkosárral ütötték a fejüket.
Az, hogy gumibottal elverték ezután őket már szinte szóra sem érdemes.
A történtekről relatív egykedvűséggel beszámoló fiú azt azért mégis túlzásnak tartotta, hogy a februári télben még beleverték őket egy patakba és ott kellett hosszan állniuk teljesen átfagyva.
Ócska kis telefonjaiakat bakancsos lábukkal törték szét.
Hitelesek-e ezek a beszámolók?
Jó pár emberrel beszéltünk, és szinte mindenki hasonlóan adta elő a történteket. Olyanok, akik egymás nyelvét sem beszélik, és különben is, miért mondanák? Magyarországról eddig talán nem is hallottak, nem érdekli őket, csak annyiban, hogy gyorsan keresztüljussanak rajta. Rendőrökkel, határőrséggel, durvasággal sokat találkoztak az útjuk során – talán csak itt Európától reméltek mást.
Belgrádban találkoztunk olyan sráccal, aki hivatalos orvosi látleletet lobogtatott arról, hogy a kutyák belemartak, megharapták a vállát.
A hivatalos kommunikáció persze tagadja – hogyan is ismerhetné be -, ezt a fajta brutalitást. Ugyanakkor, tapasztalhatóan nem bánják, hogy terjed a híre. (Ó, az az általános alany –de azért mindannyian tudjuk, kikre kell gondolnunk.)
S mire mindez? Egyrészt azt hiszik, talán akkor elriadnak azok, akik Magyarország felé jönnének, másrészt arra számítanak, a magyar közvélemény egy része tulajdonképen örül az értelmetlen kegyetlenkedésekről szóló, nem hivatalos csatornákon terjedő, beszámolóknak.
Miért zárják Körmenden a menedékkérőket a durva minuszokban sátrakba? Nyilván ennek is csak propaganda okai lehetnek.
És az eredmény könnyen, gyorsan lemérhető, például a körmendi plébános történeteiből, aki befogadott pár embert és igen súlyos atrocitások is érték a település lakói részéről.
A rendőrség kétlelkűségét mutatja ebben az ügyben az a történet, amelyről többen is beszámoltak nekünk. Az elfogásukat egy rendőr videózta, aki persze abbahagyta a felvételt, amikor megverték az elfogottakat. Később, amikor pakolták fel őket a buszra, újra megjelent a kamerás ember. A rendőrök megfenyegették az embereket, vágjanak jó képet, különben újra leáll a kamera és ismét megverik őket.
Így aztán a menekültek között nem leszel nagyon népszerű, amikor megkérdezik, honnan jöttél és te azzal felelsz: Magyarországról.
És mindezt még fokozni is lehet.
Belgrádban a buszpályaudvar mögött, hatalmas, lepusztult, ajtók és ablakok nélküli szétrohadt raktárhelyiségekben húzzák meg magukat azok, akik szintén itt ragadtak. Víz, villany itt sincs. Ahogy még egy tábori latrina sem. Hogy miért nem tört ki még egy komoly fertőzés, az is rejtély. A fojtogató füstös barakkokban apró tábortüzek mellett főznek maguknak valamit az emberek. Aztán a földön, vagy adományba kapott pokrócokon, hálózsákokban vackolják el magukat.
Arrébb néhány önkéntes teát s valami egytáléltelt oszt. Közben a kutyák által megtámadott és megharapott fiatalember esetén szörnyülködnek. S azt a nehezen kibogozható történetet mesélik, amely szerint két fiatal belefulladt a vízbe a határfolyón a rendőrök – szerbek-magyarok? – szeme láttára, akik nem segítettek a fuldokolóknak.
Szóval, baktatunk a következő sötét barakk felé, amikor elénk áll egy magas, feketehajú, jóképű srác a metsző szélben egy Milan-os melegítőfelsőben.
Odalép hozzánk, kezet nyújt – és lassan, nagyon halkan valamit mond.
Nem értjük – vonjuk meg a vállunkat és fázósan húzzuk össze a kabátunkat magunkon.
Afganisztánból jött – hámozzuk ki a szavaiból. Hónapokkal ezelőtt indult – próbálja egymás mellé tenni az angol szavakat.
És miért egy mackófelsőben? – mutogatjuk.
Tegnap Magyarországon a rendőrök elvették a kabátját, a cipőjét, a telefonját – összesen ennyije maradt.
Állunk és semmilyen frappáns válasz nem jut az eszünkbe.
A szél füst, vizelet, szar és valami égett ételszagot hoz.
Sötét van. Nagyon sötét.
