Hétfőre össznépi konszenzus alakult ki arról, hogy Magyarország tulajdonképpen megnyerte az Európa-bajnokságot. De Belgiumot egészen biztosan megverte; ez már így kerül be a történelemkönyvekbe.
Mert biztosan belekerül. Mert
- "Nincs magyar ember e Földön, aki a tegnapi belga csapat elleni 4-0-s végeredményt ne a magyar csapat „győzelmeként” értékelné."
- "Mert hiába a 0-4, az egyik legszorosabb meccs volt az EB-n."
- "Van csapatunk. Bárkinek méltó ellenfelei tudunk lenni. Ezekből következik, hogy a magyar foci újra él."
És ezek nem kivételek. Ez a fősodor. Mert tényleg, hát melyik fővárosban ünnepelnek hajnalig egy négygólos kiütéssel történt kiesés után? Oda jutottunk, hogy abban az országban, ahol
a 86-os 0-6 nemzeti tragédia volt, a 30 évvel későbbi 0-4 már hatalmas siker.
Csak a kijózanodás, az ne volna. Ne kellene szembesülni azzal,
- hogy Magyarország végül is csak kiesett az EB-ről.
- Hogy a torna legnagyobb vereségét szenvedte el.
- Hogy a belgák elleni meccs nemhogy nem volt szoros, de Királynak tízszer kellett védenie, néha bravúrral.
- Hogy a védelem teljesítménye fokozatosan romlott: 0,1, 3, 4 kapott gól.
- Hogy az impotens osztrákokat a válogatott vitatható emberelőnyben tudta verni, és a bíró elvett tőlük egy gólt is.
- Hogy Izland ellen Badlucksson öngöljával sikerült egyenlíteni, és a bíró nem adott meg nekik a legvégén egy tizenegyest sem.
- Hogy Portugália ellen szerencsés gólok kellettek a döntetlenhez.
- Hogy az utolsó meccsen nem 1-3, hanem kb. 2-8 volt a realitás.
Dehogy méltó ellenfele Magyarország bárkinek. Méltó ellenfelei csak akkor vagyunk bárkinek, ha a 0-4 méltónak számít.
A magyar foci egészét tekintve a válogatott eredménye nem mérvadó. Attól, mert ott voltunk a 16 között, egy Felcsút-Paks meccs nem lesz élvezhetőbb. Sőt, még a válogatott jövőbeli teljesítményét se jelzi előre.
Ez egy kicsúszott eredmény volt,
ahol a labda, a bírók, a sorsolás, a többi eredmény kevés kivételtől eltekintve a selejtezők sorsolásától kezdve a magyar válogatottnak kedvezett.
A Storck-csapatnak persze a kiesés ellenére sincs oka szégyenkezni. Ők nem tehetnek arról, hogy szerencséjük volt.
- Meg végül is 30 év után mégiscsak kijutottak egy felnőtt világversenyre, mégha a leggyengébb csoportból, szerencsés körülmények között egy felhígított EB-re is.
- Meg aztán veretlenül nyerték a csoportot, mégha a leggyengébbet, és bejutottak a 16-ba, bár ezt beárazta, hogy Izland, Észak-Írország és Írország is.
A magyar válogatott az EB-n
négy meccséből csak egyet tudott megnyerni.
Azt is azért, mert akkor még el tudta fogadni a helyét a világban. Volt önismerete és realitásérzéke, tudta, hogy jobb erőkből áll az ellenfél, nem szabad kiállni ellene futballozni, át kell adni a területet, visszavonulni védekezni, és csak akkor támadni, ha az ellenfél erre lehetőséget ad.
Mert ha kiáll, az történik, ami a belgák ellen, ahol már nem jöttek a szerencsésen bepattanó labdák.
Amikor kiscsapatként tekintett magára, a magyar válogatott az EB kedvence volt, ő lett minden tornán meglévő szimpatikus kiscsapat.
Amikor elfelejtette, mennyit tud, akkor belefutott egy megalázó vereségbe.
De ennek ellenére se a magyar válogatottal van a probléma. Ők erre képesek, ez most erre volt elég. Ha kicsúszott az eredmény, hát kicsúszott: a focihoz kell szerencse is.
De ennek nincs önmagán túlmutató következménye. Magyarország akkor se lett volna jobb hely, ha a válogatott megnyeri az EB-t, és nem attól lett volna rosszabb, ha ki se jut Franciaországba.
A probléma az eredmények kezelésével van: az öncsalás az igazi hungarikum. A magyarok soha nem veszíthetnek, nekünk mindenben elsőnek kell lenni. Ez magával ragadta a Storck-csapatot is.
Az illúziók nagyon makacsak tudnak lenni.
Ez egy olyan ország, ahol egy elbukott vébédöntő után bujkálni kellett a csapatnak (nemcsak 54-ben, de már 38-ban is); ahol az EB négyes döntőjét kudarcnak tekintették, ha nem nyerte meg a válogatott (mint 64-ben és 72-ben).
Mert olyan nincs, az nem lehet, hogy valamiben ne a magyarok győzzenek.
Mostanra változott a világ. Már nem tekintjük kudarcnak, ha nem mi nyertünk. Már el sem fogadjuk. Mert mi akkor is győzünk, ha kikapunk.
Kétféle jegyző- és történelemkönyv kellene. Az egyik a világ számára, a másik meg Magyarországnak. (Erre már történnek kísérletek.) Az utóbbiban mindent mi nyertünk. A második világháborút is, 56-ot is, meg a belgákat is simán vertük. Aki meg nem így látja, azt
az álmaikból felébredni képtelenek egyszerűen nem is tekintik magyarnak.
Mert az éjszaka soha nem érhet véget. (Az azért jellemző, hogy egy drogos zene lett a magyar szurkolók himnusza.)
És még merje mondani valaki, hogy pesszimista a magyar, aki folyton a múlt kudarcain kesereg.
Persze, hogy is kesereghetne, ha nincsenek is kudarcok.
