A háború éppen 5 éve tört ki. Választástól választásig tartott, és felemás eredményre vezetett.

Alighanem a 2010-es évek úgy kerülnek majd be a történelemkönyvekbe (hacsak nem a kormány íratja őket), mint az Orbán-Simicska rezsim kiépítésének, majd a koncon való összemarakodásnak az évtizede. Simicska éppen 5 éve deklarálta nyilvánosan a hadiállapot beálltát, hogy azt állította,

Orbán egy geci.

Ennek apropóján nem árt talán felidézni, hogyan tört ki a kettejük háborúja, és miként ért véget.

• Az első kérdésre az a válasz, hogy KESMA.
• A másodikra meg hogy Hódmezővásárhely.

Bár a háború kitörését csak 2015. február 6-án hozták nyilvánosságra, valójában egy évvel korábban kezdődött, amikor Orbán bejelentette terveit Simicskának. Ennek előzménye, hogy a 2010-től kiépülő NER-t egy feladatmegosztásra alapozták:

• Orbán hajtja uralma alá a politikai szférát,
• Simicska meg a gazdaságot.

A miniszterelnök megítélése szerint azonban az oligarcha át-áttévedt az ő területére is, ennek megakadályozására elkezdett létrehozni egy tőle független gazdasági hinterlandot (ez Garancsi, Szíjj és persze főleg Mészáros felívelésének kezdete), valamit el akarta venni tőle a politikai érdekérvényesítésének második legfontosabb eszközét (az első az Orbánhoz főződő, akkora már elhidegült kapcsolata): a médiabirodalmat.

Simicska elszórt utalásaiból, a kiszivárgó információkból és az azóta történtekből ki lehet következtetni, Orbán célja egy olyan médiakonglomerátum volt, amibe a nyílt Simicska-érdekeltségektől (Magyar Nemzet, Hír TV, etc.) a közvetetten birtokoltakon (Index, TV2, megyei lapok) át az RTL Klubig ("majd megveszi nekem a Roszatom")

a privát tulajdonú magyarországi média túlnyomó többsége beletartozott volna.

Egy ilyen médiaalapítvány nemzetközileg nem lett volna példátlan, a különbség csak az, hogy a tartalom előállításába a kormány máshol nem szól bele. A tervek szerint az állam közvetve és közvetetten is finanszírozta volna a csatlakozókat, a kimaradókat viszont kiszárítja: nemcsak az állami pénzektől fosztja meg őket, de mindent megtesz azért, hogy magánhirdetéshez se jussanak.

Így már nem is kellett volna betiltani őket: elég megemelni a médiaadót, a propagandamédiának meg közpénzből visszapótolni a kieső pénzeket. Az állami dotációban nem részesülők súlyosan veszteségessé válnak, és előbb-utóbb feladják.

Ez volt terv. A Simicska-birodalom lenyúlása csak érintőleges része volt a projektnek. De végül ez - illetve az ennek okán kitört háború - volt az, amin elbukott az eredeti terv szerinti kivitelezés.

Orbán régóta tervezte a magyar sajtó függetlenségének felszámolását. Ezt látta elsőrendű eszköznek a választók felé történő információáramlás ellenőrzésére, miután Brüsszel többéves harcok árán megakadályozta, hogy a médiatörvénnyel, úgyszólván hatóságilag végezze ki a magyarországi sajtó-, szólás- és véleményszabadságot.

(Az akkor az RTL és a Fidesz között folyó háború is elsősorban annak tudható be, hogy a német tulajdonos nem volt hajlandó eladni a tévéjét Orbánnak, illetve valamelyik strómanjának.)

Orbánt alighanem váratlanul érte Simicska ellenállása, hogy a milliárdos megsértődik azon, egykori barátja vele sem akar kivételt tenni, sőt, a médiaprojektet az őt háttérbe szorítására használja fel. Az oligarcha természetesen már csak akkor emelt kifogást, és

nevezte diktatórikusnak Orbán törekvéseit,

amikor kiderült, ő is része a tervnek, amíg ki nem derült, hogy neki is meg kell válnia médiájától és ezzel a politikai befolyásától, addig nem volt vele problémája.

Ingyen azonban nem volt hajlandó behódolni. Azt akarta, Orbán fizessen neki azért, hogy átadja a Fidesz-médiát. A hajdani barát ezt megtagadta, mert szerinte a média csak formálisan volt a Simicska tulajdona, valójában mindig is közös birtok volt.

A háború ezen az elszámolási vitán tört ki, és aztán éveken át tartott. Pozitív hozadéka, hogy a Simicska-média megszűnt a Fidesz üzenőfüzete lenni, és az újságírók néhány évig szabadon dolgozhattak.

Miután nem kapta meg a pénzét, a milliárdos megpróbálta kétsége vonni Orbán hatalmát, és saját politikai tábort létrehozni. Próbálkozott pártoknál. Az MSZP akkori vezetése elhajtotta. Ezután közös ellenzéki listát gründolt volna, amire Orbán válasza a szavazók közvetlen megszólítása, az érvénytelen 2016-os népszavazás volt.

Állítólag tárgyalt az amerikai kormány képviselőivel, tett talán videóvallomást is, de végül nem robbantott ún. atombombát: homályban maradtak a családi titkok és a bankszámlaszámok. Saját kezűleg fújta fel saját hirdetőoszlopaira, hogy 

O1G,

a Fidesz-szavazók elérésére plakátkampányt indított (lásd fent), de miután úgy látszott, hogy az ellenzék nem hajlandó együttműködni, a hatóságok direkt módon szolgálják ki Orbán hatalmi érdekeit, és akkor se szakadt le az ég, és nem követte össznépi tiltakozás, amikor a Fidesz (miután a kétharmad nem jött össze) feles törvényben (nyilvánvalóan alkotmányellenesen) korlátozta a politikai véleménynyilvánítást -

feladta a harcot.

Már úgy nézett ki, Orbán csont nélkül nyer, és Simicska veszít, amikor majdnem beütött a krach: 2018 februárjában a közös ellenzéki jelölt simán győzött a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választáson. Márki Zay Péternek egy "örökös fideszes" várost sikerült elhódítania. Az eredmény 2 dologra mutatott rá:

• az ellenzéki szavazók, a NER ellenfelei többen vannak (vagy legalábbis 2018 tavaszán többen voltak), mint a rezsim hívei és megvásároltjai;
• egy ellenzéki összefogás kibuktathatja Orbánt a hatalomból.

Addig az ellenzéki pártok jórészt egymás ellen, az ellenzéki szavazók minél nagyobb hányadának megszerzéséért küzdöttek. Hódmezővásárhely után Orbánnak létérdeke volt, hogy ez így is maradjon.

Ennek érdekében mindenre hajlandó volt bármire, még Simicskának engedni is. Amit 2014-ben, a választás után közvetlenül kategorikusan elutasított, abba 2018-ban, közvetlenül a választás előtt már belement: komoly lelépési pénzt fizetett az egykori szövetségesnek. 

A művelet sikeres volt, Orbán hatalmon maradt, azonban a látszat ellenére ez csak hajszálon múlt. A Fidesz megnyerte a választást, ráadásul a voksok kisebbségével ismét a parlamenti mandátumok kétharmadához jutott. 

Simcska megkapta a pénzét, mert közreműködött abban, hogy a Vona és Szabó Gábor vezette Jobbik-központ megakadályozza a helyben kezdeményezett ellenzéki jelöltkoordinációt. 

Az Orbán-Simicska háború is véget ért. Választástól választásig tartott, és felemás eredményre vezetett.

Orbán létrehozhatta a saját médiabirodalmát, közel 500(!) címmel, a jobboldali oligarchák (Mészáros, Schmidt, Habony, Szíjj, etc.) Simicska esetén okulva - bár tiltakoztak -

megtagadni nem merték a parancsot.

Pláne nem mertek pénzt követelni a közösbe (értsd: Orbánnak) beszolgáltatott tulajdonukért.

Pedig Simicska végül megkapta, amit eredetileg akart. Orbán végül 50-60 milliárdos összegért vásárolta meg a tőle az akkora már jórészt értéktelen, mert a piacról kiszorított, állami finanszírozásban nem részesülő cégeit.

Az eredmény továbbá azért is felemás, mert bár Orbán hatalmon maradt, az eredeti terveit nem tudta megvalósítani. Nem tudta minden magyarországi médiára rátenni a kezét. A KESMA nevű propagandaholding létrehozása többéves késedelmet szenvedett, és amikor végül 2018 decemberében megvalósult, már szó sem volt arról, hogy mindent és mindenkit magában foglalna.

Az Orbán-Simicska háborúnak ez volt a tétje. A maradék, Fidesztől független magyar média túlélése vagy bekebelezése. És ha ezt nézzük, akkor Orbán kudarcot vallott.

De őt ismerve, nem adja fel. Kérdés, hogy lesz-e akkor még egy oligarcha, aki - bár saját, önző érdekeit követve, de - szembeszáll vele.