• Amit Orbán, Erdogan és Kaczynski művel a jogállammal, annak kimenetelét sérült demokráciaként lehet jellemezni, az illiberális tagállamok belülről rombolják az EU-t
• Bannon az olyanokat akarja hatalomra juttatni Európában, mint Salvini, Le Pen és Orbán
• Az unión belül valószínűleg Magyarországon a legdrámaibb a sajtószabadság helyzete
FAZ
Jan-Werner Müller szerint ami a végén előáll Orbán, Erdogan és Kaczynski működéséből, annak semmi köze a demokráciához, jóllehet mind a hárman demokratikus eszközöket alkalmaznak. Ám a Princetoni Egyetem politológia professzora éppen az eredmény miatt félrevezetőnek tartja az ilyen rendszerek esetében az illiberális demokrácia kifejezést. Az a baja az elnevezéssel, hogy az bagatellizálja a dolgokat és nagy-nagy szolgálatokat tesz a tekintélyelvű politikusoknak. Felidézi, mekkora felháborodás kísérte Nyugaton, amikor a magyar kormányfő 4 éve Tusványoson nyilvánosan elköszönt a liberális elvektől.
Mit megállapítja, Magyarország ma nem liberális, mert hiányzik az egyéni és kollektív szabadságok védelme, de nem is demokratikus. A választási rendszert módszeresen a Fidesz javára módosították, nagy nyomás alatt áll a civil társadalom – akárcsak Törökországban. Ez esetben nem csupán a jogállam körül van gond, hanem a demokrácia számára alapvető politikai jogokat üresítenek ki. A szakértő emlékeztet arra, hogy az EBESZ szerint a legutóbbi választás (is – a szerk. megj.) szabad volt, hiszen senkit sem kényszerítettek arra, hogy Orbánra voksoljon, de semmiképpen sem tekinthető tisztességesnek. Viszont támadás éri a hatalmi ágak megosztását és a jogállamot, mellesleg ez a lengyeleknél még kirívóbb, mint a magyaroknál.
Végzetes, ha a bírálók harc nélkül átengedik a „demokrácia” szót olyan figuráknak, mint Orbán, Erdogan és Kaczynski, miközben azoknak egyáltalán nem fáj, ha illiberálisnak minősítik őket. Hiszen egyáltalán nem akarnak liberálisok lenni. Mi több, Orbán politikai kitüntetésként viseli az illiberális jelzőt. Annak segítségével úgy állítja be, hogy a liberalizmus a rendszerváltás győzteseinek ügye, egyenlő a vadkapitalizmussal. Ugyanakkor azt sulykolja, hogy az illiberális szolidaritást jelent a leszakadtakkal, a vesztesekkel.
Orbán és a hasonszőrűek mesterien értenek ahhoz, hogy a nyugati bírálókkal kialakult viszályt egyfajta kulturkampffá értelmezzék át. A magyar kormányfő, aki magát a kereszténydemokrácia hiteles fogalmának védelmezőjeként tünteti fel, egyfolytában azt állítja, hogy azért szidják a kormányát, mert az sikeresen váltja valóra a hagyományos konzervatív értékeket. Azt hangoztatja, hogy ragaszkodik a hagyományokhoz, ám ez nem tetszik a ballibsiknek. És hogy utóbbiak azok, akik ugyan toleránsnak mondják magukat, mégsem tűrhetik a más erkölcsi nézeteket. Csakhogy az EU ilyen kérdésekben egyáltalán nem kíván állást foglalni. Európában a politikai alapmodelleket illetően sokszínűséget tapasztalni. Viszont Brüsszel ragaszkodik a jogállamiság minimumához.
Orbán keresztény-nemzeti víziójának nem sok köze van a kereszténydemokrácia történelmi jelenségéhez. Sőt, amikor szembeállítja a nemzetet Brüsszellel, akkor igazából az európai egység kereszténydemokrata alapító atyáinak örökségét árulja el, hiszen az a nemzetállamok meghaladását tartalmazza. Viszont nem demokrácia az, ahol hiányzik az alapjogok rendszere, a független sajtó, valamint az ezek védelmére szolgáló hatékony igazságszolgáltatás, hiszen itt a kollektív akaratképzés infrastruktúrájáról van szó.
A populisták nem igazán a demokráciát testesítik meg. Csakis ők határozzák meg, ki is tartozik az „igazi néphez”. A hatalom sáncaiból Magyarországon, Lengyelországban és Törökországban igyekeznek szűkíteni a későbbi kormányok dolgát, amikor olyan intézményeket foglalnak el, mint a bíróságok. A magyar kormány igencsak vitatott etnikai és vallási tételeket vett bele az alaptörvénybe. Szóval, szó sincs arról, hogy a győzelem birtokában a populizmus korlátlanul érvényesíteni próbálná a népakaratot. Mindezek alapján Müller azt javasolja, hogy ezeket a rezsimeket nevezzék sérült demokráciáknak. Az ugyanis kifejezi, hogy az érintett kormányok maguk okozták a sérüléseket, de azt is, hogy a hatalomváltás talán még nem teljesen kilátástalan.
A közös szabályok szándékos megszegésével a legpopulistább vezetők az unión belüli bizalom alapját rendítik meg. A Brexit meglőtte az Európa-ellenesek legfőbb érvét, hiszen látnivaló, hogy az EU nem a Szovjetunió. Ha az lenne, akkor Brüsszel csapatokat küldött volna, hogy helyreállítsa a rendet Londonban. A szervezet önkéntes államközösség, amelyből bármikor ki lehet lépni. Az adott szón és az együttesen elfogadott normák szabad végrehajtásán alapszik. Ez adja az erejét, de ez egyben a gyenge pontja is. A demagógok ugyanis belülről kezdték el támadni, napról napra aláásva a hitelét.
A legutóbbi incidens, amely jól mutatja ezt, az olasz belügyi tárca vezetője és a luxemburgi Európaminiszter között robbant ki egy bécsi tanácskozáson. Salvini egyik munkatársa titokban felvette, majd közzétette, amint a zárt ajtók mögött lezajlott tanácskozáson Asselborn teljesen kiborult a migráció ügyében elfoglalt olasz állásponton. Egy francia diplomata szerint miként lehet így őszintén megvitatni a kérdéseket, ha a diskurzus utána megjelenik a médiában? Márpedig bizalom nélkül nincs kompromisszum sem.
De ami még ennél is súlyosabb: amit az állam- és kormányfők elhatároznak az Európai Tanácsban, az elvileg minden tagországra nézve kötelező. Csakhogy Magyarország a júniusi csúcs után azt közölte, hogy nem kívánja betartani a bevándorlás ügyében hozott döntést. Ez azonban a játékszabályok felrúgása – mondja egy EU-s diplomata. A kelet-európai illiberális demokráciák habozás nélkül visszautasítják azt is, hogy eleget tegyenek ez Európai Bíróság ítéleteinek, pl. a menedékkérők átvétele kapcsán. Vagyis az unió épülete nem a Brexit, hanem amiatt repedezik, hogy legfőbb szereplői elfordulnak tőle.
Steve Bannon a napokban Budapesten tárgyal a szélsőjobbos Orbán Viktorral. Erről a számol be a portál, miután a tanácsadó európai körutat kezdett. Rómában arról beszélt, hogy napjainkban Olaszország a politikai univerzum központja, mert ha beválik a mostani kormány politikája, az megváltoztatja az egész világpolitikát. Szerinte a populista-nacionalista koalíció modellül szolgál a fejlett demokráciák számára, Amerikától Ázsiáig. Salvini már jelezte, hogy csatlakozni kíván a Mozgalomhoz, és úgy tudni, hogy Bannon a hét végén bíztató megbeszélést folytatott ez ügyben a baloldali 5 Csillag vezetőjével, Di Maio-val is.
A szakember célja, hogy mozgósítsa és összefogja a földrészen a populistákat, a jobb- és baloldalon egyaránt. Ám a szélsőséges politikusok közül sokan igen óvatosan reagálnak a kezdeményezésére. Mindenesetre a szakértő kapcsolatban van az AfD-vel, Le Pen pártjával, valamint a keresztény-nacionalista Fidesszel is. A hét végén arról beszélt, hogy ő a kisembert képviseli, akinek elege van a fennálló helyzetből és elutasítja mindazt, amit az eddigi elit sózott a nyugati civilizáció nyakába.
Steve Bannon azt mondta, hogy össze akarja hangolni a szélsőjobb kampányát a jövőre esedékes európai választások előtt. Trump volt tanácsadója az általa létesített Mozgalom segítségével az egész kontinensen parancsnokságot kíván berendezni, ezek a stratégiai központok azután közvélemény kutatásokat végeznek, értékelik az adatokat és kampányokat folytatnak, hogy az érintett pártok megnyerjék az EP-választást. A szakértő ezt az Olaszország Testvérei nevű szélsőségesen nacionalista párt kongresszusán jelentette be. A cél érdekében már tárgyalt Salvinival, Orbánnal, Le Pennel, valamint a brit UKIP vezérével. Az olasz Liga vezére, aki egyben belügyminiszter és kormányfő-helyettes, úgy véli, hogy a jobbos-populista szövetség az utolsó esélyt jelenti a kontinens megmentésére.
Európán belül talán sehol sem zsugorodik olyan drámaian a mozgástér a független sajtó számára, mint Magyarországon, aminek természetesen baljós következményei vannak a demokráciára nézve. Így ítéli meg a helyzetet a lap korábbi budapesti irodavezetője, aki jelenleg újságírást oktat Párizsban a Politikai Tudományok Főiskoláján. Álláspontját Celestine Bohlen a Népszabadság és a Magyar Nemzet bukásával támasztja alá, hozzátéve, hogy Orbán barátai és szövetségesei ellenőrzésük alá vonták a média széles körét, alighanem politikai megfontolásokból, semmint üzleti haszonszerzés céljából. És akkor még nem beszéltünk a kormánykézben levő szerkesztőségekről, amelyek közé tartozik hat tévé, 5 rádió, valamint az MTI. A Riporterek Határok Nélkül képviselője azt mondja, a miniszterelnöknek sikerült döntő befolyáshoz jutnia a sajtóban.
A legutóbbi választás megmutatta, hogy az agresszív médiastratégia kifizetődött. Az élesen idegengyűlölő üzenet a feltételezett migránsveszélyre, valamint Sorosra épült és a kampány sokakat meggyőzött, hogy Orbán szavatolja számukra a biztonságot. Charles Gati azt mondja, a hatalom mesterien mosta át a lakosság nagy részének agyát. Ehhez nemigen van szükség nyílt cenzúrára. A kritikus orgánumok hangfogóval működnek, és az RTL-t leszámítva csak kevesekhez jutnak el. A piac 15 %-át teszik ki a politikai céllal elhelyezett állami hirdetések, ez az európai átlag több mint kétszerese, mutat rá a Mérték Elemző Intézet vezetője. A Magyar Idők bevételeinek 85 %-a származik ilyen forrásból.
Orbán újabb mandátumával megkérdőjeleződik a sajtópiac sorsa. Martin József, a Magyar Nemzet korábbi munkatársa úgy jellemzi az állapotokat, hogy van sajtószabadság, de egyre csökken a sokszínűség és ez aggasztó. Az információból mind inkább politikai áru lesz, ám az ki van téve nyílt és burkolt torzításoknak és ez komoly kételyeket vet fel a demokráciát illetően. Mert ilyen körülmények között miként lehet az újságírás a 4. hatalmi ág? Miként lehet szabad és tényekkel alátámasztott vitákról beszélni, miként lehet feltárni a politikusok visszaéléseit? Polyák Gábor úgy véli, a legutóbbi választási hadjárat már megmutatta, hogy itt nem egyszerűen a propagandáról van szó, hanem arról, hogy csak egyetlen vélemény jelenik meg a tömegek számára. A migráció mindent uralt, a lényeges gondok nem kerültek terítékre, azok megvitatására egyszerűen nem volt tér, felület.
