A pártok elkezdték visszaléptetni a jelöltjeiket egymás vagy függetlenek javára. Kivéve az egyiket.

• Kedden az MSZP jelentette be, hogy Pécsen és Szigetváron 2 független jelöltet, Mellár Tamás közgazdászt és Vass Péter polgármestert támogatja.
• Szerdán derült ki, hogy jó esély van arra, hogy Magyar György ügyvéd ellen sem indítanak ellenjelöltet Siófokon.
• Veszprémben minden bizonnyal Kész Zoltán, a körzetet időközi választáson megnyerő független közgazdász mögé állnak be.
• Az már korábban tudható volt, hogy Hódmezővásárhelyen Rója Istvánt, a leváltott makói iskolaigazgatót támogatják.
• Tovább az is esélyes, hogy Szekszárdon Hadházy LMP-elnököt fogják támogatni.

Ezek olyan körzetek, ahol a DK-MSZP megállapodás miatt Gyurcsányék eleve nem állítanak jelöltet; Magyar és Mellár mögé várható a Jobbik támogatása is. A többi helyen pedig legalábbis elképzelhető, hogy ha a Vona-párt indít is saját jelöltet, nem fordítanak majd nagy energiákat a kampányra.

Legalább részben létrejöhet tehát egy baloldal-Jobbik összefogás, de úgy, hogy hivatalosan nem jön létre: nem egymással kötnek szövetséget, nem egymás jelöltjeit támogatják, hanem

elvileg egymástól függetlenül ugyanazon civil jelöltek mögé állnak be.

Hasonló közös mozgás már megfigyelhető volt a gyulai, debreceni, a szentendrei és a solymári önkormányzati időköziken, illetve most is látható a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson.

Eddig ugyan nem vezetett sok sikerre, de eddig csak erősen fideszes körzetekben valósult meg. Ha érdemi ellenzéki eséllyel kecsegtető kerületekben sikerülne megegyezni, az volna a Fidesz rémálma:

megbukna az oszd meg és uralkodj, illetve a kétharmad és esetleg a parlamenti többség is.

Sok egyéb lehetőségük az ellenzéki pártoknak nincs: minden ideológiai különbség ellenére az önérdek közös táborba tereli őket. A közvélemény-kutatások szerint a magyar választópolgárok három, szinte teljesen egyforma táborba oszthatók.

• egyharmaduk kívül áll a politikán, nem tervez részt venni a választáson (közülük csak néhány százalék volna mégis mozgósítható, de csak kiélezett versenyben);
• egyharmaduk a Fidesz-KDNP mögött áll;
• egyharmaduk elutasítja a kormányt, viszont ők 8(!) ellenzéki párt között oszlanak meg.

Az ideális persze az volna, ha ellenzék legfeljebb két közös listán szállna szembe az kormánypártok túlerejével, de ezt elvárni ma (ma még) illúzió. A B-terv a koordinált egyéni jelöltállítás lehetne, de az ellenzéki pártok egymás ellen is vívott túlélési harca miatt minden körzetre kiterjedően ez sem tud megvalósulni.

Az Orbán-rezsim még mindig nem minden ellenzéki párt számára jelent valós veszélyt: bár a retorikában elutasítják, valójában nagyon jól elvannak benne, és várják a jobb időket. Nem veszik észre, hogy a helyzet nem marad így: jobb lesz vagy rosszabb, a választási eredménytől függően enyhül vagy szigorodik az autokrácia. Az ellenzéki politikusok némelyikének talán megfelelnek a jelenlegi állapotok, de a miniszterelnöknek semmiképp: örökösen azért kell küzdenie, hogy megakadályozza az összefogást és elkerülje a leváltását.

Ezért az ellenzéki pártoknak nincs (vagy nem is lenne) más választásuk, mint a (legalább részleges) együttműködés: független jelöltek mögé arcvesztés nélkül beállhatnak, nem kell szövetséget kötnie a régi és az új baloldalnak, vagy a demokratáknak a Jobbikkal.

Ez első látásra öngyilkosságnak tűnhet a részükről, hiszen mandátumokat vagy legalábbis a mandátumnyerés esélyét engedik át a konkurenciának, másfelől viszont inkább az az öngyilkosság, ha nem teszik: bárhol jobb helyen vannak a mandátumok, mint a Fidesznél, amely a választási (főleg a kétharmados) győzelmét

nem is titkoltan a politikain szabadság további korlátozására használná fel.

• Az ellenzéki pártoknak kb. 35 egyéni mandátumot kellene elhozniuk, hogy megfosszák a Fideszt a parlamenti többségétől. Az erőviszonyok ismeretében ez elvileg nem volna lehetetlen, de az kellene hozzá, hogy a körzetek felében csak egy ellenzéki jelölt maradjon állva.
• Ha ez nincs, akkor marad a minimálprojekt: legalább 15 egyéni körzetben kell nyernie ellenzéki jelöltnek, hogy ne legyen újra kétharmada a Fidesznek. Ez már jóval reálisabb tervnek tűnik, mint az előző.

Ezért különösen érdekes az LMP szerepe ebben a helyzetben:

az LMP egymaga képes elérni a Fidesz kétharmadát.

Az LMP nemhogy a teljeskörű ellenzéki koordinációt nem szorgalmazza, hanem még a saját túléléséhez elengedhetetlennek látszó B-tervet sem: még korlátozottan sem hajlandó együttműködni a többi ellenzéki párttal.

Erre Mellár Tamás pécsi jelöltsége is példa. A helyi mérések szerint Mellár összellenzéki támogatással legyőzhetné a fideszes jelöltet, a szocialista parlamenti frakcióvezető, Tóth Bertalan annak tudatában adta át a helyét a közgazdásznak, hogy az meg fogja kapni az LMP támogatását is, hiszen meghívott volt a párt kongresszusain és dolgozott nekik szakértőként is.

De az LMP ezt elutasította. Teljesen érthetetlen módon amúgy. Arcvesztés nélkül beállhattak volna Mellár mögé, mindenféle logika ezt diktálta.

Még saját kongresszusuk korábbi döntése sem mond ennek ellent: az ugyanis csak a volt miniszterelnökkel való egyéni vagy listás szövetségkötést tiltotta meg, Mellár (és a többiek) viszont nyilván nem ez a kategória. Hogy mi áll az LMP szuicid makacssága mögött, az egyelőre nem világos.

Kívülről úgy tűnik, mintha belső ellentétek feszülnének a pártvezetésben: Szél Bernadett társelnök a hajthatatlan, míg Hadházy Ákos és Ungár Péter a békülékenyebbek közül való.

• Az biztos, hogy a (baloldali, demokrata) ellenzéknek kb. 2-3 három hete van, ha - az LMP és a DK csökkenő támogatottságát, valamint az Együtt és a Momentum bejutásra reménytelen helyzetét látva - mégiscsak megpróbálkozik egy közös listás összeborulással.
• Ha erre nem hajlandók vagy képesek, akkor bő egy hónap maradt arra, hogy a kétharmadot megakadályozzák.

Ez kizárólag rajtuk múlik. Ha elmarad, senkit nem hibáztathatnak miatta, és senki nem fogja sajnálni őket. Lecserélni már inkább.