• Orbán veszélyes, de hiú ábránd részéről az illiberális Európa eszménye
• A Nagy Testvér mindenkit meg akar figyelni Magyarországon, pedig érdemesebb volna a szegénység felszámolásával törődnie
• Kellő politikai akarattal az EU bevethetné a 7-es cikkelyt párhuzamosan Magyarország és Lengyelország ellen
Nem valószínű, hogy lesz valami Orbán Viktor illiberális európai víziójából, ezzel együtt a miniszterelnökkel szembeni félelmek jogosak, ám mindenképpen túlzottak. Így látja egy neves politikai elemző. Ivan Krasztev, aki a szófiai Liberális Stratégiai Központ elnöke és rendszeresen publikál világlapokban, hangsúlyozza, hogy a reakciós szemléletet senki sem képviseli jobban napjainkban a földrészen, mint a magyar kormányfő. Amikor a minap arról beszélt, hogy immár Közép-Európa jelenti a kontinens jövőjét, csak ráerősített azokra a aggályokra, hogy egy rámenősebb, soviniszta politika kerekedik felül a térségben, és ez instabilitást eredményezhet az egész unióban. A kérdés azonban az, hogy az illiberális Magyarország valóban Európa jövőjével egyenlő-e, továbbá hogy Orbán át tudja-e alakítani az EU-t? Ő azon van, hogy napirenden tartsa a migrációt és a téma körüli nyugtalanságot meglovagolva olyan álláspont elfogadására vegye rá az Európai Néppártot, ami általában a szélsőjobbra jellemző.
Érzi a lehetőséget, mert a legtöbb középjobb párt gyenge. Azt reméli, hogy kellő lavírozással a Fidesz képére formálhatja az EPP-t, majd a jobboldal újdonsült vezetőjeként az új Európa szóvivője lehet. De akinek van egy csöpp esze, az ne fogadjon rá, hogy beválik a terv. Merkel várhatóan győz a jövő hónapban esedékes német választásokon, a Fidesz pedig valójában azt kockáztatja, hogy kirakják a konzervatívok soraiból. Orbán papolhat a kereszténység fontosságától, de az nem kétséges, hogy a migráció kapcsán nem Soros az ellenfele, hanem Ferenc pápa. És Trump megválasztása, illetve a Brexit miatt nagyon sok európairól lepereg a radikális jobboldal csábítása. Magyarország és Lengyelország egyre inkább elszigetelődik. A csehek és a szlovákok elhatárolódnak a magyar és a lengyel vezetés stílusától és hangnemétől. Továbbá Orbán melléfogott, amikor bízott az amerikai és az orosz elnök antiglobalista forradalmi összefogásában. Azon kívül a magyar szerepmodellnek az is ellentmond, hogy miközben a kormányfő Brüsszellel és Berlinnel hadakozik, aközben több százezer magyar hagyta el az országot. Vagyis az orbáni politika még a saját országában is egyre kevésbé vonzó.
A konzervatív lap szerint Orbán Viktor olyan államról álmodik, amely mindenkit megfigyel, még a turistákat is. Az ellenzék riadót fúj, mert a kormányfő olyan, kérdéses rendszert igyekszik kiépíteni, amelyhez hasonlatos sehol sincs Európában. Minden rendőrállam számára ez a vágyak netovábbja: kamerákkal mindenkit nyomon tudjon követni attól a perctől kezdve, hogy kiteszi a lábát az utcára. Az egészet egy központból figyelnék és már csak egy arcfelismerő számítógépes program kellene, hogy mindenkiről tudni lehessen, éppen mit csinál és hol. Mivel a polgárok némiképp másként képzelik el az életüket, az EU tagországaiban működik az adatvédelmi biztos, akinek az a feladata, hogy a túl kíváncsi kormányok orrára koppintson. Nos, Péterfalvi Attila félreverte a vészharangokat. Törökországban ugyanakkor pár éve már megcsinálták, hogy a rendőrség korlátlanul hozzájuthat a biztonsági kamerák felvételeihez.
Alighanem igaza van az adatvédelmi biztosnak, hogy a magyar tervezet ütközik az uniós szabályokkal. Úgy hogy még a nyári hírszegénység idején is heves politikai harc bontakozik ki a kérdésben. Persze, hogy drasztikusan korlátozzák-e az adatvédelmet, az csak akkor derül ki, ha elfogadják a törvényt. Addig azonban a magyaroknak érdemes nagyon odafigyelniük Péterfalvi Attilára.
Hegedűs Dániel szerint az EU-nak határozottan fel kell lépnie Magyarország és Lengyelország ellen, ideértve, hogy egyidejűleg alkalmazza a 7-es paragrafust a két kormánnyal szemben. A Freedom House kutatója, aki oktat a berlini Humboldt Egyetemen, úgy gondolja, hogy Brüsszelnek a tagállamok, valamint az egész szervezet érdekében kellene eljárnia. A politológus úgy ítéli meg, hogy a kötelezettségszegési eljárás nem alkalmas eszköz, ha egy tagállam tudatosan autoriter módon cselekszik, és a jogrendszerben emiatt keletkezett töréseket kell helyrerakni. A sikerhez ugyanis szükséges az adott kormány együttműködési készsége, ami ez esetben messze nincs meg. Ráadásul az ítélet sokszor csak évek múltán születik meg, akkor azonban általában már nehéz visszaállítani az eredeti állapotot. Vagyis a jogsértések beépültek a rendszerbe, ezért kellett volna az uniónak korábban tiltakoznia a magyar és a lengyel demokrácia leépítése ellen.
Hegedűs ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ha két tagállam szegül szembe a közös normákkal, akkor ők, egymást fedezve megakadályozhatják, hogy az EU a legsúlyosabb szankciót, a szavazati jog felfüggesztését alkalmazza ellenük. Pedig itt önvédelemről van szó, ám minden hiábavaló, ha hiányzik hozzá a politikai akarat, illetve konzervatív módon értelmezik az európai jogot. Ez esetben az unió nem is fog előbbre jutni. Pedig csakis az jelenti az egyetlen, valamennyire reális esélyt az autoriter magyar és lengyel vezetés megfékezésére, ha egyidejűleg vetik be ellenük a 7-es cikkelyt. Egyben jelzés volna, hogy itt mégiscsak demokratikus államok értékközösségéről van szó. Meg tudatosítaná a két ország demokratikus erőiben, hogy nincsenek egyedül. Az Európai Néppárt a végletekig megoszott Orbán miatt. De az is igen fontos volna, hogy függesszék fel a Fidesz tagságát, vagy zárják ki a pártot a konzervatívok soraiból. Ha okosan hozzák meg a szankciókat, az hamar térdre tudná kényszeríteni a két kormányt, mind a hazai politikában, mind Európában.
A lap „Orbán korszerű rabszolgatartó rendszere” címmel vázolja, hogy a miniszterelnök „munkásállammá” alakította át az országot, ugyanakkor visszafogja a szociális juttatásokat. A politikus szívesen állítja be úgy, hogy ő a magyar kisember ügyvédje, és nem győzi a mellét döngetni, amikor a gazdasági eredményeket sorolja fel. Csakhogy közben programmá emelte a gondoskodó állam felszámolását. Aki támogatást akar a kormánytól, azt munkára kényszerítik. A hatalom a rendszerváltás óta példátlan módon osztotta meg szociálisan a társadalmat. Ez utóbbit már Ferge Zsuzsa mondja, aki azt hangsúlyozza, hogy a politika nem a rászorulóknak, hanem leginkább a tehetőseknek segített. Eltörölte a hagyományos nyugdíjbiztosítást, az állami egészségügyi rendszer nagy lyukakat mutat. A juttatásokat módszeresen a minimumra nyomták le. A közmunka rövid ideig lendít az érintettek helyzetén, és részben még hasznos is. Csakhogy hosszabb távon nem járul hozzá a szegénység leküzdéséhez, sőt inkább akadályozza, hogy a közmunkások el tudjanak helyezkedni a szabad munkaerőpiacon. Viszont mivel rengeteg a szegény, ezek az emberek tülekednek, hogy közhasznú célokra alkalmazzák őket, még azon az áron is, hogy lemondhatnak a jogaikról és a méltóságukról.
Viszont a kormány ezt a helyzetet arra használja ki, hogy megrendszabályozza a nincsteleneket. Egyre inkább kirajzolódik a büntető állam, amely a szociológusnő szerint bosszút áll a szegényeken, miután azok a hivatalos felfogás értelmében éveken át élősködtek az adófizetők pénzén. Ők a fideszes politikusok szemében paraziták, akik visszaélnek a juttatásokkal. Orbán nyilvánosan soha nem beszél a szegénységről, megpróbálja azt eltüntetni a többségi társadalom látóköréből. Mégpedig úgy, hogy kiszorítja és elszigeteli az érintetteket. Közben azonban csak egyre több a gettósodó falu, illetve körzet. A tragédia viszont az, hogy az egész gazdaság megsínyli, mivel egyre több terület kerül Orbán oligarcháinak ellenőrzése alá. Ha bárki bírálni merészel, amögött Soros által pénzelt aktivisták vannak, akik idegen érdekeket képviselnek – szajkózza a hivatalos propaganda. Mindez ellen azért nem lázadoznak az emberek, mert a legtöbb szegénynek egy fityingje sincs, nem ismeri ki magát a politikában és nincs is lehetősége a szervezkedésre. Azon felül fél a polgármestertől, akitől egzisztenciálisan függ.
Lelkesen dicséri az újság Ivan Krasztev németül most megjelent könyvét, amely azt mutatja be, miért zárkózik el Közép-Európa a menekültektől. A bolgár szerző „Az Európa alkonyában” kifejti: a menekültválság mindent megváltoztatott, mert a jogok ugyan egyetemesek, ám az EU polgárai összehasonlíthatatlanul szabadabb és jobbmódú társadalmakban élnek. Meg sokkal különb a jogbiztonság, valamint az államrend is, ami az emberi jogok feltétele – milliók számára. Azon kívül a válság tartósan felszínre hozta a kelet-nyugati ellentéteket. Hogy az új tagok miért reagálnak annyira allergiásan a szolidaritás követelésére, nos, annak nem egyszerűen az önzés az oka. Meghúzódnak mögötte a teljesen eltérő történelmi tapasztalatok is. Ezekből az országokból a rendszerváltás után rengetegen kivándoroltak nyugatra, akik maradtak, azok mind jobban megöregednek, fenyegetve érzik magukat. Azon kívül a kommunizmus idején már államilag előírt ideológiaként volt részük a kozmopolitizmusban. Még régebbre visszatekintve: történelmi emlékeik tele vannak nemzetiségi viszályokkal. A képbe belejátszik a romák sikertelen integrációja is.
Mindezek a tapasztalatok átfogó kétellyé állnak össze a liberális emberi jogokkal szemben, beleértve a nyitottságot, a sokszínűséget, a kisebbségek védelmét. A „veszélyeztetett többségek” nem akarnak új kisebbségeket. Viszont éppen ezért kevéssé hajlandóak a kompromisszumra, nekik a győzelem, a közösség a fontos, nem pedig a tárgyalás és a sokszínűség. Ők a nyitottságban veszélyt látnak, a határokra ellenben úgy tekintenek, hogy azok védelmet nyújtanak, és nem a lehetőségeket szűkítik. A populizmus és a nacionalizmus ugyanakkor azért annyira népszerű, mert közösségi érzést ígér, ám vonzerejükön sokat rontott Trump és a Brexit.
