A balatoni házban külföldi vendégek tanyáznak, illetve magyarok-külföldiek vegyesen. Csak egy hétvégére jöttek, igaz, nem kevesen. Hat páncélos meg egy kutya. Épp csak befértek. Aggódom is egy kicsit, hogyan lesz ennyi melegvizük, székük, ágyuk. Mindegy, majd megoldják valahogy.

Közben meg rohadt meleg van és viharok.

Nagynehezen hazaérünk a Dunakanyarból, ahol egy pokrócon hűsöltünk egész nap, alig pihegünk. Van egy nem fogadott hívásom, hú, ezek az angolok lesznek, nagyon sütött a nap, biztosan leégett a ház.
Kicsit félve hívom őket vissza, te jó isten, mi van?

Mondjuk szép ház volt, százhúsz éves, és egy valag pénzért újítottuk fel úgy röpke húsz év alatt. Mi tagadás, a szívemhez nőtt.

Egy fiú veszi fel a telefont, csak annyit mond hadarva: ja igen, adom az illetékest.

A lány pedig, aki erre a víkendre kölcsönkérte a házat, és akit nem lehetett lebeszélni, hogy hatan jöjjenek (meg egy nagyon édes golden retriever), remegő hangon szól bele.

Hogy a kutya… Úristen, fut át az agyamon, a kutya szétrágta a gázvezetéket, utána, mint aki jól végezte dolgát, rágyújtott egy szivarra, és felrobbant a ház, kettejükön kívül mindenki meghalt, a faluban pestisjárvány tört ki.
De nem.

A kutya talált egy döglött egeret.

Hogy ők nem tehetnek róla, vendégségben általában vigyázni szoktak az egerek testi épségére, ne haragudjak, de hát a kutya.

Kicsit megkönnyebbülök. Megnyugtatom őket is, mert érzem a csaj hangján, egész nap azon filóztak, hogyan közöljék velem a gyászhírt, nehogy szívrohamot kapjak.

Egy pillanatig átfut még a fejemen, hogy felsikolthatnék, óhéber kaddist zokoghatnék, ecsetelhetném nekik, hogy a kedvenc egerem volt, megélhetésem egyetlen forrása, hogy felléptünk a cirkuszban, együtt jártuk közös számunkkal a nagyvilágot, hogy fejben osztott-szorzott hatjegyű számokat, kívülről fújt egész fejezeteket Krasznahorkaiból, cigánykereket hányt, de végül megsajnálom a huszonéves expat briteket, és megnyugtatom őket: szegény egér már idősödött, amúgy is untuk egymást, utálta a mákos bejglit és az Esterházy-összest, béke poraira. Amúgy meg horkolt is, fene bánja.

Kicsit megnyugszanak, legalábbis így hallom a hangjukon.

Valami filmet nézünk este, rettentő izgalmas, tízpercenként pufferel, negyed tizenkettő felé sunyin elalszom rajta. Telefoncsörgés ver fel a legszebb álmomból. Egyetlen szívszerelmem felsikolt: úristen, a szomszédok!

Miféle szomszédok, gondolom, mert a falon túl egy idegbeteg asszony és idegbeteg lánya tartózkodnak, időnként üvöltöznek egymással, máskor a legváratlanabb időpontokban partvissal verik a közfalat, hogy miért üvöltözünk egymással.

De aztán bevillan, hogy a két emelettel lejjebb lakó haverunkhoz két hétre egy olasz párocska kvártélyozta be magát, életükben először (és én biztos vagyok benne, hogy utoljára) látogattak Magyarországra, és ránk van bízva, hogy pátyolgassuk őket, ne hagyjuk, hogy éhenhaljanak vagy valaki leüsse őket az utcán.
Úgy látszik, még élnek. De mi a büdös francért telefonálnak éjjel fél tizenkettőkor, amikor a madár se jár?

Az én édesem, aki velem ellentétben még ébren van, kétségbeesetten és egyben segítségkérőn néz rám, ilyenkor nem futamodhatok meg a világmegváltás elől, álmos hangon, ékes franciasággal beleszólok hát a kagylóba. Szegény srác, aki életében először (de szerintem egyben utoljára is) látogatott szép hazánkba, izgatott hangon valami csőgörényről hablatyol, feldúltnak hallom a hangját, miközben lassan rájövök, hogy amiről szerinte szó van, az nem is csőgörény, hanem gumiharang, 

köznyelvi nevén szólítva vécépumpa,

hogy az van-e nekünk.

Mi léha, felelőtlen életet élünk, csekély mértékben, de aránylag tartósan tartozunk az adóhivatalnak, a vörösborunk már este kilenc tájban elfogyott, vécépumpánk pedig nincs. Főleg nincs éjjel fél tizenkettőkor, mint ahogy csőgörényünk sem.

Mindezt igyekszem megnyugtató hangon, csitítólag belebúgni a telefonba, mint ahogy azon meteorológiai jellegű előrejelzésemet is, hogy szerintem holnap is lesz nap, és nem lenne jó ómen, ha piros pünkösd éjszakáján, már amennyi még hátravan belőle, hosszabban rugóznánk ezen a pumpakérdésen. Ha nem folyik le a víz a zuhanyozóban (mert azt hámozom ki a szavaiból, hogy ez volt a pánik kiváltó oka), akkor mossanak lábat a kézmosó fajanszban, egy kis ünnepi talajtorna az ő korukban igazán felfrissítő gyakorlat lehet.

A zuhanytálcai lefolyódugulás kérdésére pedig térjünk vissza holnap reggel, még az is lehet, hogy addigra a gond magától megoldódik, és csak kacagni fogunk majd ezen az egészen.

Nagynehezen leteszik a kagylót, csak hát közben sajnos egészen felébredtem. Kimerülten rágyújtok, és az erkélyen meglódul a fantáziánk.

• Hogy mi lenne, ha másnap hajnali nyolckor becsöngetnék hozzájuk álbajuszban és egy kamu vasdobozzal a kezemben, hogy én vagyok a vízvezetékszerelő, jöttem megnézni a haváriát, a kiszállási díj 25 ezer forint, tessék mondani, hol van a beteg.
• Vagy gondnoksapkában közölhetném velük, hogy sajnos az alsó szomszéd az éjjel beázott, teljes lakásfelújítást kell nála foganatosítani, de kivételesen elfogadunk készpénzt is, százezer forint lesz plusz áfa, majd kacsintva hozzátehetném: de az áfát okosba is megoldhatjuk.
• Esetleg rendőrnek öltöznék vagy tűzoltónak, Köjál-ellenőr is lehetnék, és még száz vicces ötletünk támad hirtelen, ha már az álom kiröpült a szemünkből.

Végül szent fogadalmat teszünk egymás előtt, hogy eldugult zuhanylefolyót nem tisztítunk sem másnap reggel, sem életünk hátralévő részében, viszont ezt a kiszállásos trükköt jobban kidolgozzuk, és

holnaptól kezdve gazdag emberek leszünk,

még az is lehet, hogy a várható hatalmas anyagi jellegű haszon egy részét profi jelmezre és sminkre költjük, a munkahelyünkön pedig felmondunk (már akinek van).

És közben, épp egy perccel az ismételt elalvás előtt, leesik nekünk a tantusz, hogyan gazdagodhatott meg Mészáros Lőrinc Felcsúton.

Tardos János