Most nagyapó üzemmódra váltok, és arról fogok mesélni, mikor 1848-ban megkergettük az ulánusokat Pákozd alatt. Vagy inkább a Don-kanyarról.
Ja, most jut eszembe, ott nem is voltam.
De ötvenhatban. Az már igaz. Plakát is van rólam, amint a nagy flintámmal, mert óriási, hétszer elsülő, flintám volt már nekem akkor is, kikergetem az oroszokat. Én adtam ki a jelszót, hogy
pasli damoj. Tavaris ucsityelnyica, ja daklivaju vám, i tak dalse.
Szóval kikergettem az oroszokat, fél kézzel, a másikkal meg bevertem a szöget addig is a nagy Szovjetunió koporsójába. Hogy csak úgy recsegett ropogott minden eresztékében.
És aki azt hiszi, hogy most tréfálok, annak két apróságra hívnám fel a figyelmét. Az egyik,
hogy ki a hős, azt mostanában a hatóság jelöli ki a csupa megbízható, hithű érdemdús férfiú közül.
A másik, hogy becsszó, néhány éve, amikor az újságírók átvilágítása zajlott, kaptam egy igen hivatalos levelet, pecsét, aláírás, Sk, kelt mint fent, (pár káp. Pir. burg.) Persze tértivevényes, ötven forint a postásnak, amelyen három, nem tévedés, három, igazi, felnőtt bíró értesít arról, hogy 1944-45-ben nem voltam nyilas párt tagja, ötvenhatban karhatalmista. Majd alig nyolc évre rá megszülettem.
Nem lehetett könnyű a nyomozás, de megérte, és nem is kár erre három bíró és egy nagyobb hivatal apparátusát mozgósítani. Főleg, ha azt is hozzátették, hogy valószínűleg ügynök sem voltam.
Ha vizsgálták hivatalosan az ötvenhatos tevékenységemet, akkor az akár lehetett is volna. Igaz, kitüntetést még nem kaptam érte, de most szólok, simán megérdemlem.
Szóval, hajrá photoshop, győzzenek a pesti srácok. Reszkess Lenin, reszkess Sztálin. Putyin ne, mert ő most szeretve van atyuskailag.
Ez a harc lesz a végső. Fel Ruszcsukra.
Itt aláhúzzuk a számoszlopot, 13 milliárd. Ebből
egy kicsit megint tágulhat a Pasa park, mely olyan, mint a világegyetem. Tágul.
Ahogy az állami megrendelések sorakoznak, nap mint nap. A legjobb buli. Árpi elteszi a felét, Tóni most egyszer nem dob. Neki most nem kell adni. Büntiben van, mert kicsit mohócska már megint. De sebaj, Cecília asszony, mint tudjuk kitűnő üzletember, ő behozza a különbözetet. Ha kell Dubajból is.
Szolid üzletmenet. A kockázat minimális.
Lebukás?
Ugyan már? Hol van a Népszabadság, az Origo, az állami tévé, rádió, a TV2, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, az MTI, hol lesz az Index, és hol lennénk mi, ha olvasóink időről időre nem tolnának ki a nagymester tervével.
A tényfeltárás komoly munka, szakértelem, idő, pénz és megfelelő orgánum kell hozza. Ha a potenciálisan szóba jöhető szerkesztőségeket szétkergetjük, a maradék dolgozóit kusshoz szoktatjuk, akkor jöhet a következő helikopteres plakátkampány. 20 milliárdért plusz alkotmányos jutalék.
Új utakra vezess minket, Voldemort nagyúr. Kit érdekel.
A világ a mienk, a pénz a mienk. Minden a mienk.
Itt a nagyapó üzemmódban azonban még vannak emlékeim a nyolcvanas évek sajtójáról. Tudom, sok minden más volt. Ám már akkor sem sikerült a nagy szájkosár-hadművelet. Pedig hol volt még internet, blog, Facebook.
Tudom, sokkal nehezebb, ha egyre fogynak a műhelyek. Ha a következő szezon koncepciós perei után – mert nyilván lesznek, mindig szoktak –
már alig marad valaki, aki meg tudja írni az igazságot.
De lesz.
Jegyezzetek fel mindent - szól az ősi parancsolat.
És egyszer vége lesz, mert vége lesz, hiszen megmondtuk elégszer: Orbánnak mennie kell, mert igazság, meg egy nép mondta, hogy elég volt és a többi, a Rogánoknak meg annyi lesz. (Kettő és nyolc közé saccolom, jó magaviselet esetén harmadolással.)
Akkor persze – mint nagyapó üzemmódú, elmondhatom, hogy így lesz – mostani kollégáim egy jelentős része, akik ma azt mondják, Orbánt csak hódolat illeti, nem bírálat, határozottan úgy fog emlékezni, hogy ő mindig is kiállt, és még üldözték is, de akkor is.
Lásd: Pozsgay és vidéke.
És én hosszú, ősz szakállamat simogatva csak annyit jegyzek meg bölcs nagyapó módjára, hogy na ugye, én megmondtam.
És az onokák nem is fogják érteni, miről hadoválok már megint. Hogy bezárták, elvették, kicsavarták a kezünkből. Hát hol volt a nép, amelyik azt szokta mondani elég volt? – csillog a kérdés szemükben. De választ éppúgy nem várnak – mert nem is értenék –, ahogy mi se értettük a szüleinket, inkább felpattannak galaktikus kétkerekűjükre, mert a Marson most éppen az örök Mick Jagger lép fel, talán utoljára, a héten a vörös bolygón. Azt pedig ki nem hagynák.
(I Can’t Get No Satisfaction.)
És elégedetten hátradűlhetünk.
Ez volt az élet.
