Ahogy azt illik, megfúvom szittya lantomat. Vers következik.
A mi versmondó lányunk, bizonyos Sándor Kinga (felteszem rövidesen a Fekete György fémjelezte Magyar Művészeti Akadémia nagydíjasa, több egyetem tiszteletbeli doktora, a Corvin-lánc tulajdonosa stb.) az egyáltalán nem kedves kis vezető születésnapjára időzített verse nagy nyilvánosság elé tárását.
Tán Isten küldte őt, ide le a földre,
Hogy legyen nemzetének hű vezére.
Vagy csupán csak egy földi ember,
Ki, ha kell, küzd, szól, s tenni is mer!Kit követnek százak, ezrek, milliók,
Kinek szaván csüngnek, földi régiók.
Kinek első az országa, nemzete, népe,
Kit ezért ütnek a gyűlölködők cserébe!
A poéta, a saját FB-oldala szerint pomázi rokkantnyugdíjas özvegy hölgy, kitett magáért. A kommentekben hozzászólók nemcsak
a miniszterelnök isteni magasságokba való emelését erősítik meg, de a költőfejedelemnek is gratulálnak, remekbe szabott művéhez.
És ehhez mi is csak csatlakozni tudunk.
Csendben jegyezzük meg, hogy Sándor Kinga komoly irodalmi nagyságokhoz csatlakozott most művével. Hiszen a magyar irodalomban igenis vannak hagyományai, nem is akármilyenek, az éppen aktuális vezér versben való dicsőítésének.
S most itt nemcsak Csoóri Sándorra gondolunk. (Egy dalos ajkú kismadár köszöntőverse, Rákosi Mátyás elvtársnak 60. születésnapjára)
De felidézhetjük például azt a reprezentatív kötetet, amelyet magyar írók remekműveiből állítottak össze Rákosi Mátyás születésnapjára. Írt ebbe Illyés Gyula, Örkény István, Veres Péter, Déry Tibor, Devecseri Gábor is többek között.
De ezekkel a szerzőkkel egymaga elbánik a mi Sándor Kingánk.
Hiszen ő valóban önként, ami a szívén, az a tollán alapon alkotta meg örökbecsű művét, amelyet minden valószínűség szerint jövőre már óvodások, kisiskolások sora szaval majd például akkor, amikor egy kormányablak megnyitóra kell a tanító néninek KLIK-kompatibilis költeményt választani.
És természetesen a legkevésbé sem szeretnénk azt mondani, hogy a Rákosi-rendszer attól jobb lett volna, hogy a magyar irodalom színe java dicsőítette az akkori vezért.
Szegény Orbánnak pedig csak egy szerencsétlenke pomázi özvegy jutott.
Semmiképpen sem.
Csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy míg akkor ilyen-olyan kényszerből írták a dicsőítést, most magától teszi, aki ilyet ír. Mert belsőjéből vezényel.
A Fekete Művészeti Akadémiával túloztunk. Költőnknek nem kell cifra rang, cím, pénz. Az sem zavarja, hogy talán
- elvették a rokkantnyugdíja felét,
- az orvosnál órákig kell sorban állnia,
- a csípőműtétjére 2026-ra kapott időpontot,
- az unokája iskoláját einstandolták,
és ő már Londonban nem is tudja elmondani a kis osztálytársainak (pakisztániaknak, indiaiaknak, törököknek – Óh, Irgalom Atyja ne hagyj el), hogy
a nagyi egy kis, távoli egzotikus diktatúra nyelvén milyen csudás verset alkotott.
Ja, hogy közben egy bizonyos Mészáros Lőrinc (róla nincs vers?) napi majd' 10 millió forintot vesz ki csak az egyik cégecskéjéből, amely Isten/Orbán kegyelméből működik? Hogy Matolcsy többszáz milliárd forintot szór el, persze jut is marad is alapon? Hogy az oktatást igyekeznek úgy szétverni, esély se legyen versenyképes embereket – nota bene: irodalomértőket – képezni?
Jaj, ezek mind csak mocskolódások.
Hiszen, ahogy a költő mondta:
Vezesd országod, vezesd nemzeted,
Isten talán nékünk ezért teremtett.
Ne halld a kétkedők vádló táborát,
De halld nemzeted, áldó, hívó szavát
Szittya lantunkat már rég megfújták. Most Felcsúton van, kisvonat megy hozzá, stadiont építettek köré, s a számlát meg majd kifizeti az a csúnya Ejrópa.
Hogy egy másik, ma már kevésbé divatos költő soraival fejezzük mindezt be:
Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szüzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.
D. J.
(A kép nem a mű tárgyát és szerzőjét ábrázolja. Csak a tárgyát.)
