A magát „nem demokratikus” pártként definiáló Jobbik, ha úgy vesszük, az egyik legsikeresebb politikai alakzat a kétezres évek Magyarországán. Ugyan kénytelen (még?) ellenzéki pozícióval megelégedni, és az önkormányzatokban sem ért el egyelőre túl sok sikert, azért jövője ennél többel is kecsegtetheti.

Egyrészt szavazótábora dinamikusan növekszik.

1. Amíg 2006-ban a MIÉP-pel és néhány maradék Kisgazdapárttal együtt indulva is csak 119 ezer szavazót tudhatott maga mögött,
2. addig a 2009-es EP választáson 428 ezer szavazatot nyert,
3. 2010-ben már több mint 855 ezren támogatták,
4. 2014-ben pedig listán túlszárnyalta az 1 milliót is, vagyis nagyjából minden ötödik választó magyar polgár a Jobbikra adta a voksát.

Arra a pártra, amely minden „cukiságkampánya” mellett megmaradt „radikális-nemzetinek”, ami, ha kevésbé körmönfontan akarunk fogalmazni, azt jelenti, szélsőségesnek, radikálisnak, sokszor erőszakosnak. Természetesen egyetlen párt esetében sem állítható, hogy szavazópolgárai mindenben egyetértenének a pártvezetéssel – vagyis nem jelenthető ki az, hogy minden egyes jobbikos szavazó feltétlenül maga is, mondjuk, rasszista lenne. De azt azért megkockáztatjuk, hogy

legalábbis nincs ellenére az effajta politika.

Csöppet sem zavarja, hogy favoritja „nem demokrata” – miközben azért ezt a kijelentést nem olyan nehéz megérteni. Aki nem demokrata, az nem tiszteli a többségi véleményt, az azt gondolja, akaratát, nézeteit, akár erőszakkal is rákényszerítheti a többiekre. És ez még akkor sem riasztó egymillió honfitársunknak, ha mindez egy olyan szövegkörnyezetben hangzik el, ahol az előadó, a Jobbik vezetője egy alig-alig elkerülhető összecsapásról, háborúról vizionál Jó, ennek az egymilliónak egy jelentős része nyilván csak meglehetősen felszínes információk birtokában dönt. Sokan dühből, afféle protestszavazóként viselkednek, az egész politikai elit elleni ellenérzésüket akarják kifejezni. De akkor is, a jelenség ijesztő – és éppen ideje elgondolkodni azon, miként jutottunk el idáig. (Minderről részletesen írok a Melyik a Jobbik? című kötetemben.) 

Másrészt, sikeres a Jobbik, hiszen kívánságainak egy jelentős része már most megvalósult.

Egy ellenzéki pártnak pedig ez komoly fegyvertény. Ha most csak két programját vesszük szemügyre (Bethlen Gábor program 2007. és Radikális változás 2010.) máris tekintélyes a sor. Hogy csak néhány példát említsünk most:

1. A kettős állampolgárság megadása a határon túli magyaroknak.
2. Stratégiai fontosságú ágazatok, különösen az energiaszolgáltatók államosítása.
3. Kötelező erkölcs-vagy hittan oktatás bevezetése.
4. Az oktatásirányítás központosítása.
5. A tankönyvpiac erőteljes korlátozása, tantárgyanként egy könyvre szűkítése.
6. Országos szinten vezényelt, de helyi szinten megvalósuló közmunkaprogram.
7. A hajléktalanok eltávolítása a közterületekről.
8. A banki adósok kilakoltatásának a jelentős korlátozása vagy akár megszüntetése.
9. A banki alapkamat erőteljes csökkentése.

Ezek a Jobbik elképzelései, a Fidesz által megvalósítva. És a sor persze még messze nem teljes, mert a Jobbik kívánságának megfelelően Károlyi Mihály szobrát elvitték a Kossuth térről, épülnek országszerte a Wass Albert, Prohászka Ottokár, Teleki Pál szobrok – ahogy ezt Bethlen Gáborról elnevezett programjukban leírták.

De sorolhatnánk példákat a külpolitikából, amelyben a Jobbik keményen Európai Unió ellenes, és a „keleti nyitás” lelkes szorgalmazója. Ott a szigorú, megtorló jellegű büntetőpolitika követelése, a halálbüntetés visszaállításának hangoztatása (erre mondta azt Orbán Viktor, hogy „megérne egy misét”).

Egyre többen gondolják azt, hogy a mai miniszterelnök, Orbán Viktor egy elnöki rendszert szeretne bevezetni. Vona Gábor szerint: „Magyarországon egy erős vezetői hatalomra épülő, elnöki rendszerre van szüksége.”

Sőt, néha még ezen is túlmegy. Csak szólok, hogy ma, amikor annyi a találgatás, vajon miért akarja a miniszterelnök a budai Várban lévő épületeket megszerezni hivatala számára, hogy a Jobbik szerint a legmegfelelőbb magyar államforma hosszabb távon mégiscsak a királyság lenne.

És ma már az úgynevezett Alaptörvény részévé nemesedett a Jobbik pártprogramjából, hogy Magyarország 1944. március 19-én elveszítette a szuverenitását, amelyet csak a rendszerváltáskor nyert vissza. És a sor még hosszan folytatható lenne. Tisztes eredménylista lenne még kormányon is.

Más kérdés, hogy a Jobbik részben hoppon maradt a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint, talán éppen a menekültválság hatására: a Fidesz valamennyire növelte is még támogatói számát, a Jobbik pedig veszített belőle. Ámde korai lenne ennek örülnie a demokrata érzelműeknek. Hiszen

a Fidesz maga is sok szempontból valóban eljobbikosodott.

1. Erős, kontroll nélküli, tekintélyelvre alapozott központi hatalmat épít, épített ki, a „nem demokratikus” – egyre inkább igaz a Fideszre is.
2. Hol van ma már a hatalmi ágak szigorú szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszerén alapuló szisztéma, minden demokratikusan működő polgári kormányzás alapja?
3. Központosítás, tekintélyelvűség, szigorú alá és fölérendeltség, a gyengék, kiszolgáltatottak elnyomása, az erő kultusza.

Nem, most nem a Jobbikról beszélünk. Ez a Fidesz. Akkor hol a különbség?

Talán még a rasszizmus megítélésében: amíg a Jobbik nemegyszer nyíltan zsidó- és cigányellenes, addig a Fidesz vezetőitől efféle idézeteket kevésbé tudnánk idézni – ezzel együtt sokszor felettébb elnézőek a rasszizmussal szemben. (Ráadásul, az elmúlt hetekben a menekülőkre, az „iszlámhívőkre” jónéhány klasszikus rasszista élű megjegyzést is tettek fideszes politikusok, szóval itt is csökken a távolság.) Ráadásul nyilvánvalóan rasszista értékeket valló történelmi szereplőket is piedesztálra állítanak – a legyünk jobbikosabbak a jobbikosoknál versenyprogram keretében.

A két világháború közti magyar politika egyik nagy kérdése szintén az volt, mit lehet kezdeni a mind inkább erősödő szélsőjobbal. A fősodorban lévő politikai irányzatok egyre több mindent vettek át a szélsőségesektől – de ezzel

nemhogy sikerült volna a vitorlájukból kifogni a szelet,

sőt, inkább maguk járultak hozzá mind erőteljesebb társadalmi elfogadottságukhoz. Tudjuk persze, a történelem nem ismétli önmagát. De azt is, ami egyszer megtörténhetett, az miért nem történhetne meg még egyszer?

Igaz, a világ ma nagyon más. Magyarország az Európai Unió tagja akkor is, ha jobbikos képviselők európai uniós zászlókat égetnek és dobálnak ki az Országház ablakán. Ha akad fideszes, aki szerint „van élet az Európai Unión túl is”. Sőt, azt is látnunk kell, hogy a hétköznapi rasszizmus egyre inkább része a mindennapjainknak. A közbeszédben elharapódzott és természetessé vált a kirekesztő jellegű fogalmazási mód. Ma már számtalan olyan dologra nem kapjuk fel a fejünket, amely pedig korábban kiverte volna a biztosítékot.

A Jobbik itt van, a szélsőjobb már nemcsak a spájzban van, de a konyhánkban, a nappalinkban, a hálószobánkban is.

Szóval, ma már kevés azt mondani, hogy Orbánnak mennie kell.

Dési János

(Kép: nol.hu, MTI)