Szeged. Szerda, délután 4 körül jár az idő.
Lelkes civilként érkeztünk meg kisteherautónyi adományainkkal, melyeket a menekülteknek szánunk. A vasútállomás, mely a hírek szerint a gyűjtőhelyeként szolgál adományaink célszemélyeinek, most szinte teljesen üres. Az épületbe persze be sem engedik őket, csak a vonat indulása előtt pár perccel, de az állomás előtti nagy tér is üresen tátong – nem csoda, a napon biztos van vagy 40 fok, aki tudja, árnyékos helyen próbálja átvészelni a rekkenő hőséget.
Civilek vagyunk és lelkesek, s ugyan van raktár, ahová lerakhatjuk adományainkat, de mi mégis úgy döntünk, szerencsét próbálunk annál a határrendészeti kirendeltségnél, ahová a zöld határon elfogott menekülteket viszik, hogy az idegenrendészeti eljárás szabályainak megfelelően bekerüljenek a rendszerbe.
Cirka hat óra, amit ilyenkor bent töltenek.
A helyi menekülteket segítő önkéntesek is tudják, jó lenne ide is bejuttatni az adományokból, de nem lehet. A szabály az szabály, kérem.
Mi azonban próbálkozunk. A kaputelefonon ügyeletes tiszt fogadja köszönésünket, és ígéri, pár perc múlva kijön hozzánk, hogy megbeszéljük, mit tehetünk az ügy érdekében.
Várunk…a hőség rettenetes…arcunkon nincs már egy pontnyi száraz felület sem… szó mi szó, nem lehetünk üdítő látvány… na de persze nem is azért jöttünk…
Majd hirtelen feltárul a hatalmas kapu, rajta jól öltözött, szőke, rövid hajú, penge vékony ajkú fiatalember lép ki, s mielőtt bármit is mondhatnánk, társunknak Györgynek szegezi ordítva az agresszív hangvételű kérdést, arcába mászva tekintetével:
vatcdöproblem?! vatcdöproblem?!
Hogy a támadó kérdés György kreol bőrének, vagy mindhármunknak a hőségtől meggyötört látványának szólt-e – nos, ez nem derült ki. Ellenben György barátunk higgadt, de annál határozottabb magyar válaszát, az éppen a határrendészeti munkahelyéről távozó, már nem szolgálatban lévő fiatalember egyhamar biztos nem felejti el . Mit ahogy arra sem számított, hogy ott helyben kell bocsánatot kérnie tőlünk minősíthetetlen stílusért és viselkedéséért. De György határozott, ellentmondásnak helye nem volt.
Közben az ügyeletes tiszt is megérkezett, aki nehezen értette, hogy mi is ez a hangoskodás. Mint ahogy azt sem, hogy távozó kollégája miért így „üdvözli” az idegen érkezőket. Nem volt ezzel egyedül. Mi is csak álltunk, s amiről eddig
csak a híradásokban hallhattunk, most a saját bőrünkön éreztük.
Elég volt hozzá pillanatnyi szótlanságunk, napsütötte kreol bőrünk, atlétafelsőnk és rövidnadrágunk és kérdő tekintetünk. Idegenek voltunk néhány másodpercig és „pengeajkú barátunk” megpróbálta pillanatok leforgása alatt tudatosítani bennünk vállalhatatlan stílusával, hogy semmi keresnivalónk nincs az ő országában.
Az adományokat végül a pályaudvarnál leadtuk. Tudjuk, hogy jó helyre kerülnek.
Azt pedig csak remélni tudom, hogy penge ajkú agresszív barátunk olvassa majd ezeket sorokat – helló szegediek, lehet megosztani! –, s duzzogó elrohanása után legalább most megérti: a stílus maga az ember, és hogy szerdán neki nem sikerült a megütnie a megfelelő mércét.
Drelyó Ágnes
(Kép: Borsonline)
