Faludy György „Jegyzetek a kor margójára” c. munkájának egy helyén az alábbiakat írja: „…a latin és görög klasszikusok kimaradtak a nevelésből és az ember nem egykönnyen lát racionális okot, amiért ezen változtatni kellene."

Valami baj közben mégis történt. Először a jeles irodalomtörténész – folytatja Faludy – F. L. Lucas egyik tanulmányában olvastam erről. Lucas 1938-ban a cambridge-i egyetemen aláírásokat gyűjtött Chamberlain miniszterelnök ellen, amiért Münchenben kapitulált Hitler előtt, és ezzel nem elkerülte, hanem közelebb hozta a háborút. Lucas elmondja, hogy kiáltványát Cambridge középkori és klasszika-filológia professzorai mind aláírták, míg a természettudósok jelentős hányada megtagadta az aláírást. Nem azért, mintha féltek volna Chamberlaintől, hanem mert azt hitték: igazuk van. Vagyis a klasszicisták és a középkor tanárai valamit tudtak, amire a természettudósok nagy része még nem jött rá.”

Mindezt most csak azért idéztem, mert jelezni szeretném: napjaink eseménytörténetének értelmezését kifejezetten elősegíti a távoli korok (ókor, középkor) beható ismerete. És ha a feledés butító homálya nem ereszkedett alá a közelmúlt történelmi időszakát megőrző emlékezetünkre, akkor szintén nagyobb az esély eligazodni a jelen sokszor ismerősnek tűnő és nemegyszer a déjà-vu érzetét keltő alakulásában.

Mert mostanában szakmányban születnek a cikkek.

Éppen úgy, mint például azt követően, hogy Tyimasuk doktornő aggódó levélben fordult Sztálin testi épségéért és biztonságáért felelős Vlaszik altábornagyhoz, lerántva a leplet a nemzetközi zsidó-burzsoá összeesküvés zsoldjában álló „gyilkos orvosokról” (Koganról, Feldmanról, Grinsteinről, Etingerről és másokról), akiket az USA és Izrael hírszerző szolgálata bérelt fel, hogy eltegyék láb alól Zsdanov és Scserbakov elvársakat. Tyimasuk doktornő leleplező levelét követően rengeteg további írás jelent meg, a Pravda egyenesen „emberbőrbe bújt vadállatias gyilkosokról” harsogott. S még a hazai Szabad Népet is múzsai csókkal ihlette meg, midőn a lap hasábjain beindult a nemzetközi zsidó összeesküvésben szerepet vállaló magyar orvosok elleni hadjárat, amelynek keretében az elsők között hurcolták el Benedek Lászlót, a zsidó kórház korábbi igazgatóját.

Dühödt antiklerikális, egyházellenes cikkek, a klerikális reakcióval végleg leszámolni igyekvő írások egész sora készítette elő és követte végig a nevezetes koncepciós pereket, így például a Mindszenty-pert, a Grősz-pert, vagy a „pócspetri ügyet”.

A magángazdaságok növekedését igyekezett ellehetetleníteni az a cikksorozat, amelyet Biszku Béla 1975-ös Társadalmi Szemlében megjelent írása indított el, s amelynek lényegi mondandója az volt, hogy a háztáji gazdaság nem tekinthető szocialista gazdaságnak.

De emlékezetes az a tipikus pártállami „vita” is, amely Szabó Lászlónak a Népszabadságban megjelent leleplező írását (műfajilag talán helyesebb denunciációnak nevezni) követte, s amely a „Nyugatról idetalált”, a Szabad Európa által is propagált, anarchista, dekadens, lumpen-életet élő avantgarde művészek, így – mások mellett – Galántai György, Halász Péter vagy Pauer Gyula megsemmisítő leleplezését szolgálta.

De hogy a közelmúltból is hozzunk példát, felejthetetlen (e sorok írójának kiváltképp) az a sajtókampány, ami hét-nyolc évvel ezelőtt nyitányául és kísérő zenéjéül szolgált a hazai filozófusok elleni attaknak. Annak, amikor a kormányzati bérsajtó hecckampányának gyakorlati eredményeként néhány mindenre kapható szellemi hóhérlegény nagyvonalúan honorált aktivitásának és publikációinak hála, a legtradicionálisabb hazai módszerek igénybe vételével,

• munkahelyi fegyelmikkel,
• kirúgásokkal,
• kriminalizálással
• és viceházmestereket megidéző feljelentő levelek megszerkesztésével

törekedtek az érintettek teljes egzisztenciális ellehetetlenítésére.

A történelem kifogyhatatlan példatár, persze csak azok számára, akik ismerik és emlékezetükben megőrzik a históriát. Ám azok, akik nem rendelkeznek tudással, s az emlékezetük ki-kihagy, az egyediségük ellenére is az ismétlődés jeleit mutató és tendenciájukban egymáshoz hasonuló eseményeket példa nélkülinek hiszik, és nóvumként köszöntik.

Mert mostanában megint születnek cikkek.

Szép sorjában, fegyelmezetten, a vezérmotívumhoz alázatosan igazodva, ugyanazzal a kifogyhatatlan ostobaság-, és stiláris igénytelenség-felhozatallal teletömködve, felturbózva és agyonbuherálva, amely a korábbiakban is jellemezte az ilyesféle „szakmunkákat”.

Ezekkel elméleti-teoretikus vitákra aligha nyílik lehetőség. Mert miről vitatkozzon az ember azzal a szerzővel (Techet Péter), akinek legfőbb argumentuma egy számára nem kedves filozófussal szemben (a frusztráltságát remélhetően kibeszéli majd egy pszichoanalitikus díványán), hogy az illető „szellemileg és külsejében felettébb elhanyagolt.” Ugyanez a szerző boldog önfeledtséggel fedezi fel Carl Schmitt munkásságát (megemlíti, hogy maga is fordított a szerzőtől), s hangsúlyozza, hogy csak néhány korszakos gondolkodó, „pár bátor ember”, így Pokol Béla és Lánczi András ismerte Carl Schmitt-et, ám a hazai politikai diskurzus figyelmét elkerülte a német jogbölcselő munkássága.

Most mondjam azt, hogy elkerülte a fenét?

Hosszú hivatkozási listát böngészhetne át az újságíró kolléga, köztük – ha már a saját fordítását hozza példának – e sorok szerzőjének még a kilencvenes éveket megelőző, német nyelvű hivatkozásait, de az olvasás – kétségtelenül – fáradságos művelet. Mellesleg imádni való, amikor egy újságíró elolvas 1 (azaz egy) darab könyvet, aztán azt hiszi, hogy ő olvasta el azt legelőször, s rögtön letolja a teljes magyar értelmiséget. Mindez nem más, mint ignorancia és kínos nagyképűség a javából. Aztán arra is felhívja szerzőnk a figyelmet, hogy a politika – ha nem tetszenének tudni – vallás (e sorok írója kb. 25 éve teszi közzé ezzel kapcsolatos publikációit), továbbá egy mondatban von párhuzamot az AfD, Marine Le Pen, Berlusconi és Matteo Salvi között. Bassam Tibiről mint esszéistáról emlékezik meg, jelzi, hogy a történelem menetét kizárólag Orbán Viktor érti, majd egy picinykét feljelenti Majtényi Lászlót, Tölgyessy Pétert, Sólyom Lászlót, Kis Jánost és Fleck Zoltánt, s persze kijut egy mélyütés Jürgen Habermasnak is.

Nagyjából ennyi.

Aztán itt van Trombitás Kristóf stilárisan dadogó opusa. Ebből kiderül, hogy nincs és nem is volt „szabadkozó baloldali”, „tépelődő liberális” és „igazáról nem teljesen meggyőződött centrista”, minthogy „ilyen fajta, ekkora számban csak a konzervatívoknál akad”, arról nem is beszélve, hogy „éppen Jézustól tudjuk, hogy igazunk van, és ezt se szégyelljük újra és újra megvallani.”

Tehát éppen Jézustól tudják. Bizonyára attól a Jézustól, aki a Légiónak nevezett tisztátalan lelket a hegyoldalon legelésző sertések közé kergette, amitől a disznókonda a meredekről a közeli tóba rohant, s vízbe fulladt (Márk 5,9-13). És Trombitás szerző gondosan ügyel a szellemi tisztaságra, mindenfajta egészségtelen keveredésre, midőn tudtunkra hozza:

„Azok a sarokpontok, amelyek nekik fontosak, azok a személyek – írók, költők, filmesek, filozófusok –, akik nekik non plus ultrák, nekünk nem sarokpontok. Nem foglalkozunk velük, nem rajongunk értük, nem tartjuk őket hivatkozási alapnak. Az ugyanis nem működik, hogy miközben egy kulturális jelenséggel és politikai oldallal nem értünk egyet, azonközben ugyanolyan elismerésben részesítjük az ikonjaikat, mintha a sajátjaink lennének.”

Szekértábor-esztétika: én ikonom, te ikonod, ő ikonja, mi ikonunk, ti ikonotok, ők pedig lassan belehülyülnek ebbe az egészbe.

Aztán Pelle János… Zavaros, enciklopedikus igényű „mindent bele” cikkének végső lényege, hogy

„Nyugaton szinte senki sem képes megérteni az 1941 nyarától egészen 1945 tavaszáig elhúzódó magyar holokauszt ellentmondásos jellegét”, ám ha a Mazsihisz végre nyugton maradna, nem izegne-mozogna annyit, s nem akadályozná meg végre Schmidt Mária pompás koncepcióját, vagyis a Sorsok Háza végre megnyithatná kapuit, mindettől – így Pelle – „csak akkor lehet eredményt várni, ha a magyar holokauszt tanulmányozására életre hívott tudományos intézet is társul hozzá, ugyanúgy, mint Lengyelországban.”

Oké, a Mazsihiszt öblös hangon bemószerolni, Schmidt Mária koncepciójának szolgálatkészen alányalintani, s ellentételezésként pártunk és kormányunk faliújságjában, a Magyar Időkben cikknek álcázott munkavállalási hirdetésben próbálkozva kijárni egy jó kis tudományos pozíciót.

És persze olvasható volt nem is olyan régen Szakács Árpádnak (tudják, ő Mészáros Lőrinc vidéki laphálózatának főszerkesztője) a wagneri Ring terjedelmét felidéző barokkos feljelentése, ahol minden gyalázatos honáruló megkapja a magáét: de nem csupán Dragomán és Tóth Krisztina, Török Gábor és Parti Nagy, Gyáni Gábor és Vágvölgyi B. András, Závada és Dés, Presser és Spiró, a Quimby frontembere és Lovasi András, hanem a Balassi Intézet is, az MTA „társadalomtudományi részlegei” is és a Noran Kiadó is, továbbá az ellenséges erőkkel összejátszó, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő, belső osztályellenség, Andy Vajna, aki még képes pénzt adni bizonyos filmekre, az MTI (!!!), amely képes beszámolni olykor-olykor egy-egy balliberális művészről, a Petőfi rádió, amely képes balliberális zenét sugározni, a Fővárosi Önkormányzat, mert képes fenntartani a Katona József Színházat, az MMA (!!!), mert képes volt pénzt adni azokra az utcai könyves automatákra, ahol Esterházy könyvei is szerepelnek a kiadványok között.

Harsan a kürtszó!

Amúgy Szakács Árpádnak hálával tartozunk, amiért emlékeztetett arra, hogy pártállami keretek között nem szokás a tiltott ellenzéket támogatni.

Mészáros Lőrinc és Tiborcz István cégei pedig felkészülhetnek a szegedi Csillagbörtön bővítésének munkálataira.

EU-s pénzből, naná, mi másból?