A Marslakó lesöpörte mindhárom bajszáról a morzsákat, megigazította a gallérjait, s úgy találta a tükörben, hogy rendben van. Közben az űrhajó kis zökkenéssel megállt és Marslakó elindult a kijárat felé, miközben egy recsegő hang a megafonból azt ismételgette: Felcsút, Felcsút állomás. Kérem vigyázzanak, a felszállópályáról űrhajó indul. Tralalalalala.

A Marslakó frissen, üdén leugrott a lépcsőn, körülnézett és megállapította, hogy ilyen szép űrkikötőt még nem is látott. A fogadóépület oldalában egy nagy tábla hirdette, hogy épült az Európai Unió támogatásából, kivitelező, beruházó, ellenőr és hallja kend: Mészáros Lőrinc.

Marslakó elégedetten bólintott, hogy mégiscsak jó dolog ez az Európai Unió, ha ilyen szép dolgokra költi a pénzét, és bizony ez a Mészáros Lőrinc is remek ember lehet, nyilván az elsők közt is a legjobb, krém, de la krém, ahogy a vörös bolygón mondják, s érdemes lenne nála is tisztelgő látogatást tenni, s megkérdezni, hogy nincs e kedve pályázni egy két beruházásra a Marson, ott most nagy építkezések folynak, hogy a Földről rengetegen költöznek át oda, bizonyára remek dolgokat tudna ott is csinálni.

Miközben ezen elmélkedett egy borízű hang kiáltott rá valamit. Marslakó, aki azért tanulmányozta a földi, különösen a felcsúti emberek szokásait, de még nem tudott mindent, mert egy pár éves útikönyvé volt csak, az is alapvetően Budapestről szólt, szóval Marslakó azt hitte, köszön neki az ember. Szíveit melegség járta át és barátságosan visszamosolyogva mondta mindegyik szájával amit köszönésnek tanult a régi könyvből: Kisztihand kisnagysád!

Mire a borízű hang tulajdonosa, ki kerek, úgynevezett svájci sapkát viselt, kék, hosszú köpenyt és bakancsot, valahogy eféleképpen folytatta:

A te anyádat te gyüttment homokos. Olvastam ám én rólad a Ripostban, te buzzancs sorosista, nem akarsz te mást, mint a leányainkat megbecsteleníteni, hívom is a rendőröket, hogy vigyenek innen el és csukjanak le. Szerintem te még zsiddancs is vagy te, te – rázta az öklét.

Marslakó még ezt is üdvözlésnek vette, ugyanis a kis fordítógépébe kimerült az elem, amit az előbb vett az Utasellátó restijében egy kis málnával, koszos pohárban – mert más nem volt két Sportszeleten és egy légyjárta fasirtos zsömlén kívül.

Azért az emberhatározójában megnézte:

Homo Felcsúticus

– volt egy felkiáltójel mellette, hogy nem teljesen veszélytelen fajta. Néha harap is, lesből támad, sunyi, értelmi színvonala relatíve alacsony, falkában él, a falkavezért gondolkodás nélkül követi általában, különösen, amíg az hozzásegíti, hogy más falkák koncát elvegyék. Az önálló gondolkodás nem az erőssége, de fogságban jól szelídíthető, kézhez szoktatható. Érdemes fűszeres kolbásszal csalogatni, de estére se engedjük be a házunkba, mert ott könnyen nagy rombolást végezhet és tárgyaink is eltűnhetnek.

Marslakó mosolyogva bólogatott hát felé és egy kispukedlit vágott ki, ahogy azt az etikett előírja, ha idegen fajjal találkozunk. A marslakók szerettek idegenekkel találkozni, barátkozni, együttműködni velük, bár a szaguk eleinte meglehetősen zavarta őket, különösen itt a földön érezték úgy, hogy minden ember kellemetlenül büdös, de sok űrközi kalandjuk során megtanulták, csak úgy maradhat a Mars az első és legsikeresebb bolygó, ha a legkülönfélébb lényeket a kozmoszból összegyűjtik és jó lehetőséget biztosítanak nekik az érvényesüléshez.

Nemhiába nevezték a Marsot űrszerte a szabad lehetőségek bolygójának. Egynyelvű, egyszívű bolygó nem lehet sikeres – idézték gyakran, bár a marslakóknak két vagy három szíve is volt általában.

Közben a Homo felcsuticus a rendőrséget tárcsázta, miközben  egy napközis hitoktató odalépve Marslakóhoz nagy bátran lepofozta a sapkáját.

Közben rikácsolt, ahogy megszokta:

• Pokolra kerülsz te átokfajta. Nem adjuk az asszonyainkat! Nem adjuk a munkánkat. Olvastam ám én rólad, hogy betelepítenéd ide a fajtádat, meg a Soros. És különben is te buzzancs, itt állsz a nagy vezér szobra előtt, hát vedd le azt a hippis sapkádat, hogy esne beléd a ménkű, te füvező, himpellér.

És így tovább. Az emberek meg megálltak, bólogattak, volt aki lehajolt és egy követ keresett, hogy hozzávágja, más közben a keresztény vendégszeretetről magyarázott és közben elorozta Marslakó kis kézi táskáját, amit az könnyelműen letett maga mellé.

Pár év múlva, amikor aztán egyesültek a nagy bolygók, lett örök élet és bevezették az  örök egészséget, lett ingyen sör, valamint boldogság, akkor valahogy a homo felcsuticus kimaradt ebből a dologból.

A felcsúti űrkikötőt megette a rozsda, az utolsó helyi járatú űrhajó akkor ment el innen, amikor a Felcsút csapata kettő egyet játszott a Mezőkövesddel, vagy talán a Gyirmóttal, de ez a polgárháborúba süllyedt kis tartományban senkit sem érdekelt, még azt az öreg, mogorva kövér embert sem, aki rendületlenül ott szotyzolázott, a leomlott, koszos, szétesett királyi páholyban.