Egy fideszes országgyűlési képviselővel (Mengyi Roland) felálló csapat közreműködik abban, hogy néhány ember EU-s támogatáshoz jusson. Jó sok pénzhez. És a pénz nincs ingyen.
Először csak ötven százalékot kérnek vissza – ó azok a boldog békeidők, amikor még harminccal megelégedtek, és most ne is beszéljünk azokról a kulturálatlan hátsó-afrikai diktatúrákról, ahol tíz százalékkal szúrták ki a szerencsétlen, európai civilizációtól távol élő népek szemét.
Aztán, ahogy halad az ügy már
kilencven százalékra emelik a lenyúlás mértékét
a mieink, de biztos, ami biztos, azért előre kérnek kétszer ötmillió forintot.
A 168 órában Rajnai Attila, az egyik legjobb oknyomozó magyar újságíró izgalmas cikkben leplezi le az egész történetet.
És a többi néma csend.
Mondhatni, senki a füle botját sem mozdítja. Nincs felháborodás, sajtókampány, óriásplakát. Ez nem Zuslagh vagy Hagyó, nincs itt kérem semmi látnivaló, mindenki haladjon tovább.
Édes istenem, hát megpróbálták.
Kétségtelen, az magyarázatra szorul, hogy
miért derült ki ez az egész?
Miért indítottak a hatóságok vizsgálatot, és most miért törölték a lehallgatási jegyzőkönyvet titkosítását, amikor fideszesek is érintettek az ügyben? De valószínűleg ennek megoldása nem az, hogy hirtelen jó útra tért az igazságszolgáltatás. Gyanítom, hogy valami fideszes belháború robbantotta ki ezt, de végülis, majdnem mindegy.
És azzal sem érdemes foglalkozni, hogy az ellenzék miért néz bambán (tud nézni egy ellenzék?), miért nem repül rá az efféle sztorikra. (Tud repülni az ellenzék?)
Ott kérem most saját magával meg a másik k. anyjával van mindenki elfoglalva. Le kell kutyapicsázni Eörsi Mátyást vagy le kell leplezni egy rettenetes DK-s csalást, esetleg az Együttnek kell megmondani, hogy mit is, vagy a Liberálisokat lealázni, mert azt találták ki, hogy a szavazás az azért van, hogy szavazzunk.
Szóval nem lehet mondani, hogy semmit nem csinálnak. És nyugi,
a viták alatt az ország lerablása zavartalanul folyik.
Ám ami még izgalmasabb, hogy az efféle hírek miért nem okoznak jelentősebb megrázkódtatást a nagyközönségnek.
Megkockáztatom azért, mert már eddig is a legtöbben azt gondolták, hogy ez éppen így van. Talán a kilencven százalék egy kicsit túlzás – gondolja, aki egyáltalán gondol valamit és tudja, mit jelent az, hogy kilencven százalék.
Ám a többség csak legyint, és maximum annyit morog magában, hogy na persze. Ez megy itt. Erre kell Európa nekik. Tulajdonképpen kár is ez a fakszni a pályázatosdival, minek ez a színház.
Egyből adják oda a pénzt annak a pár erre kijelölt embernek,
akik tudják, hogy kinek kell leadni belőle (kinek, kinek, mindannyian tudjuk, hogy kinek a családjában nőnek ebből saját lábak).
A Mengyi Rolandok (az ártatlanság vélelme őt is megilleti, ezért e cikk szerzője nem állítja, hogy ő bármiféle bűnös üzelembe belement volna, csak úgy általánosságban használja becsületes nevét, nem konkrétan. Na!) meg viszik a milliókat. Néha a pártkasszába is csurog talán, meg a megfelelő lábra is leadódik, de gondolom a saját zseb is szépen dagad, s közben ki lehet mindenkit röhögni, aki ezen fennakad.
Az unió meg áll, mint Bálám szamara, és csak küldi-küldi a pénzt a tolvajoknak, akik elégedetten nyugtázzák, hogy már megint túljártak a hülye Európa eszén. (Van esze egy Európának?)
Jó, most egy-kettő talán ráfázik, de ne tessék izgulni, a kilencven százalékokból szépen híznak tovább a Pasa parkok, a horvát villák, a svájci bankszámlák, az ibizai bulihelyek és Gucci-táskák.
Legfeljebb mi leszünk egy kicsit szomorúak efféle cikkek olvastán, hogy tényleg hol élünk.
D. J.
