Egy Kövér nevezetű ember kitiltotta pár kollégámat a parlamentből. Kétségkívül, súlyos bűn terheli a lelküket. Kérdezni - értik? - próbáltak politikusokat, köztük a kis vezetőt, erről, arról, közpénzjellegét vesztő milliárdokról és a többi.

A nevezett kollégák tulajdonképpen jól is jártak, mert simán közéjük is lövethettek volna. Vagy esetleg a kövéri - közpénzből finanszírozott – magántestőrség deresre is húzhatta volna őket, aztán húszat a seggükre, hogy csak úgy porozzon, és menjen el a kedvük az efféle szemérmetlenségektől.

Kérdezni?

Piha.

Hova jutna a világ, ha csak úgy bárkitől bármit kérdezhetnének. Ha – de erre gondolni sem szabad – a kis vezetőtől nem azt tudakolnák meg, hogy miként lehet, hogy ő a legokosabb, a legszebb és a legnagyobb –, hanem pl. hogy mégiscsak hogy a fenébe lehet büntetlenül kitalicskázni ennyi pénzt a Magyar Nemzeti Bankból.

Ilyesmi – rágondolni is borzalom – nem eshet meg.

A parlament nem azért van már, hogy ott cseszegessük népünk bölcs vezetőit. Az arra van, hogy Semjén Zsolt elmondja, hogy ő mennyire imádja a főnökét, arra, hogy

• a kis Rogán péntek délután beadjon egy alkotmánymódosítást,
• amelyről Gulyás Gergely lazán elmondja hétfő reggel, hogy az egy jogalkotási remekmű.
• Majd a tízórai szünet előtt gyorsan meg is szavazzák, már azok, akik képesek a három rendelkezésre álló gomb közül a megfelelőt eltalálni.
• És az az icipici Mészáros gazda meg ennek nyomán besöpör pár milliárdot ma is.

Kétségtelen, ami ma már a Parlamentben történik, nagyjából érdektelen.

A fontos döntések nem ott születnek.

Hanem egészen máshol, mint azokban a régi szépnek nem mondható időkben. A kormánypárti képviselők csak azért kellenek, hogy a látszat pecsétjét ráüssék a jogtiprásra. Vagyis, kérdezni sem nagyon érdemes őket, tudósítani sem róluk.

De mégiscsak. A parlament rendeltetése az lehetne, hogy megmutasson valamit a nyilvánosságnak a politika működéséből, hogy alkalmat adjon arra, magyarázkodásra kényszerítsék ezeket a bátorságnak amúgy nem sok tanújelét adó alakokat.

A nyolcvanas években a rendszerváltás egyik jele az volt, hogy már nemcsak a megbízható újságírókat engedték be a parlamentbe, hanem az ellenzéki, vagy akár ellenséges érzelműeket is, és mindenkit, hangsúlyozom, mindenkit meg lehetett kérdezni kb. mindenhol. (Én a Vadászterem előtti büfénél és a főemeleti WC előtt vadásztam leginkább. Micsoda trófeák voltak, hmm.)

Mindegy. Az egy kialakuló demokrácia volt, ez egy megszilárduló diktatúra.

Csak még egy.

Kedves kollégáim! Ha ezt is hagyjuk, megérdemeljük mi is, az olvasóink (nézőink, hallgatóink) is.

Tudom, tudom az ellenérveket. De amíg nincs jobb ötlet,

egy csinos bojkott?

Ígérem, én amíg vissza nem vonják a kitiltásokat, a lábamat nem teszem be az ülésterem környékére se.

Uff!

Gondolom, most tele lett a gatyájuk.

Úgy kell nekik.

Dési János