Ezúton is csókoltatjuk mindazokat, akik igazán bíznak a politika mindenhatóságában, abban, hogy csak úgy bele lehet avatkozni az élet mindenféle folyamataiba, bölcs szabályokat hozni és attól kezdve jó lesz. Vegyünk egy tankönyvi példát, természetesen kitaláltat. A valósággal való bármilyen hasonlósága csak a véletlen gonosz játéka lehet.
Kezdetben volt a taxi. Hat forinttal indult az órája, és 330 méterenként ugrott egy forintot. Jól kiszámítható, biztonságos rendszer.
- Kis hibáját egyrészt akkor érzékeltük, amikor már fél órája vártunk rá egy forgalmas útkereszteződésben, mert nem méltóztatott jönni.
- A másik, hogy összedűlt a szocializmus, és vele az effajta – amúgy az akkori jövedelmekhez képest egyáltalán nem is olyan olcsó – rendszerek.
Ezután jött a szabadpiac kora. Ezekben az időkben, aki adott az életére és vagyonára az lehetőleg nem ült Budapesten taxiba. Mert abból csak baj volt. Nem is odavitte a kedves utast, ahova az vágyott, és különben is, elképesztő számlákhoz lehetett jutni, amelyek kiegyenlítése, súlyos pofonok kilátásba helyezése után, erősen ajánlottá vált.
De lassan, lassan tisztult a kép. Merthogy cégekbe szerveződtek a taxisok, amelyek a közös érdek alapján, szigorúan fogták a tagokat. Miután telefonon rendelni olcsóbbá vált, kialakult a klubhűség. Nyilván azt fogom hívni, akit az ára, a szolgáltatás minősége miatt a legjobban kedvelek. Ha egyszer-kétszer becsapnak vagy udvariatlanok, nagy ívben elkerülöm. Nevezhetjük ezt
piaci darwinizmusnak.
Maradjanak meg azok, akik állják a versenyt. Képesek a kuncsaftok kedvében járni és a többi. Azért ne hallgassuk el, a rendszer nem teljesen tökéletes. Külföldiek átejtése nagy tételben állítólag még mindig bocsánatos bűn, és belföldivel is előfordul, hogy túljárnak az eszén. Igaz, rutinos pesti már régóta kitapasztalta az ilyesmit, ha taxival akar, vagy kell mennie, akkor kihez forduljon. Telefon és kész.
És akkor most jön a mindenható politika, a fővárosi közgyűlés valamely bizottsága képében- hogy újra kell szabályozni ám ezt az egész területet. Mondjuk, legyen egyforma mindenki számára a díjszabás, és ha már, akkor legyen sokkal több, mint korábban.
De hogy azért a taxisok se örüljenek felhőtlenül, szívassuk őket jó sok, drága feltétellel. Járjanak jól csak a fuvarszervezők, aztán az már legyen a mi (döntéshozók) gondja, miként részesülünk a haszonból.
És máris feltaláltuk a szocializmust,
legalábbis ami a taxiüzletágat jelenti.
A fejlődés természetesen innentől kezdve megállíthatatlan. Jönnek a pékek, ugyanazt a zsemlét lehet mindenhol kapni, ha egyáltalán, és természetesen, már csak a megszokás okán is, mindenütt negyven fillérért. Banán, nari eltűnik, mert valahogy nem lesz kifizetődő, ellenben a 2025-re érvényes Merkur-kiutalás a Trabira sokat fog érni, míg színválasztási lehetőség nélkül is. És később majd a dialmat és a tudszoc órákon a hallgatókkal bebifláztatják – mert természetesen ezek a tudományágak ismét kötelezően elfoglalják a maguk lényeges helyét a tanrendben –, hogy az egész ott, a hősi és távoli Budapesten kezdődött a taxikkal. Onnan csapott ki az a szikra, amely aztán lángba borította a világ egyharmadát vagy egynegyedét, vagy egyhatodát esetleg egynyolcadát – de Gáspár törzsőrmester szép szavával élve: mindenképpen a világ egyre növekvő részét –, és visszaadta a munkásosztálynak azt, ami az ő két keze erejéből épült, szépült. A taxiját. Kár, hogy pénzünk az már nincs, hogy beleüljünk, mert valahogy ez a rendszer sem tökéletes, de majd kialakul.
Mert ugye, ha minden taxi egyforma áru, és nem is azt hívom, amelyiket szeretek, hanem amelyik éppen a sarkon lófrál – lévén már árkülönbség nincs köztük –, akkor a rossz, koszos, udvariatlan cégeknek is éppen olyan jól mehet, mint a kedves, udvarias, gyors, pontosnak.
Nincs verseny, nincs izgalom, csak a középszer. Okos a szabályozás ötlete.
Na, és akkor valami pimasz kölyök feltalálja az Ubert – nem is értjük, pontosan mit jelent – csak azt, hogy újra itt a verseny. Kell az a fenének.
Na ja, nem fizetnek adót? Jelentkezzen az, akinek valaha fogorvos, ügyvéd, fodrász, vízvezeték-szerelő adott számlát! (A jelentkező között Uber-utakat sorsolunk ki. Fizessenek adót, persze, hogy fizessenek, és csókol anyád, Lujza.)
De hát ez a történet, ahogy azt mondottam volt, nem a taxikról szól. Hanem az életről magáról. Ahol bizony bele kell törődni sajnos sokszor abba, hogy a verseny sok bajjal jár, csak éppen lehet, hogy még mindig jobb, mint valami rettentően tudományos központi szabályozás.
A rettentően tudományos központi szabályozásnak is megvan a maga területe, tudunk példát is, ha valaki nagyon akarja. Tessék ott boldogítani minket az okos ötletekkel. És különben is, mennyivel jobb gyalog vagy biciklin járni a világban, nem beszélve a főv. közig. határáig járó HÉV-vel.
Dési János
