Hétfőn átlépte a határt A. G., 21 éves, gambiai születésű fiatalember.
Iskolai végzettsége közgazdasági matematikai analízis szuahéli nyelven, de néhány magyar előételnévvel nagyszerűen képes magát magyarul is megértetni. A magyar előételek nevét még akkor tanulta meg, amikor egy korábbi alkalommal szökött át a határon, s itt egy határközeli kisváros étterme alkalmazta, mint reklámembert. A dolga annyi volt, hogy ült a kirakatban, a hasára előételek nevei voltak felírva – töltött tojás, padlizsánkrém, kolbász hagymával és a többi –, s a feliratokat egy lámpafüzér vette körül. A. G. időnként megsimogatta a pocakját, ilyenkor a lámpák sorra felgyulladtak és A. G. elégedetten nyalogatta a szája szélét.
Bár mindenki megelégedésére végezte a munkáját, a magyar idegenrendészeti hatóságok egy szép napon kitették a szűrét, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy elveszi a munkát a magyar ember elől.
Egy gambiai.
A kirakat aztán hetekig üresen árválkodott, és az előétel-fogyasztás jelentősen visszaesett, de rendnek kell lennie. Aztán előkerült egy igazi fajmagyar, aki hosszú-hosszú nemzedékekre vissza tudta vezetni a pedigréjét. Be is ült a kirakatba. De képtelen volt megtanulni, hogy a töltött tojástól merre induljon tovább a keze, ezzel rendszeresen zárlatot okozott, végül az egész vendéglő leégett. De ez már egy másik történet.
Időközben régi ismerősünk, A. G., Gambiából újra kijátszotta a határőrök éberségét. Sőt, ezt még tetézte.
A helyközi járaton leült a vezető mögötti második székre, s ezzel két odavalósi atyafit kényszerített állásra. Az egyiket azért, mert a helyén ült, a másikat azért, mert az úgy érezte, nem ülhet egy „feka” mellé, mert még meglátná valaki és aztán kész a szóbeszéd. Hát kell az neki, hogy azt terjesszék a faluban, hogy leül egy feka mellé? Tán még a pap is kiprédikálna az ilyesmiért vasárnap a misén. Így hát álldogáltak és
bosszút esküdtek minden bevándorlóval kapcsolatban.
De A. G. erről mit sem tudott. Szélesen mosolygott és úgy kérdezte meg: hortobágyi húsos palacsinta? – hogy akár úgy is lehetett érteni: melyik megállónál kell leszállnom a Nemzeti Bankhoz?
De a két atyafi csak a vállát vonogatta, és azt felelte, hogy ha misszionáriust akarsz vacsorálni, akkor ahhoz korábban kell ám felkelni, kisköcsög.
A. G. egy elegáns „tormás sonkatekercs” megjegyzéssel megköszönte a pontos felvilágosítást, rávillantotta ragyogó fogsorát új honfitársaira, s mivel a busz éppen a Szabadság téren fékezett, hát leszállt.
Egy ideig próbálkozott megint régi szakmájában elhelyezkedni. De a környékbeli kínai, török, kurd, olasz, francia és arab vendéglősök mind elzavarták, hogy sajnos, a magyar emberek elől nem veheti el a munkát, nem tudják alkalmazni. És különben is, tessék tisztelni a kultúránkat.
A. G. ezzel teljesen egyetértett, ő is azt az elvet vallotta, hogy
„Rómában, mint a rómaiak”.
Ezért azon nyomban vett pár zacskó szotyit és a héjat a járdára köpködte. Ettől kezdve a papír zsebkendőt a földre dobta, fellökte a szembejövőket, és belerúgott a kiskutyákba továbbá elvette az óvodások homokozólapátját. De miután meglátott egy plakátot, hogy „Nigger tiszteld a kultúránkat” attól kezdve már zsidózott és cigányozott is, és valóban kezdte magát otthonosabban érezni, s rögtön befogadóbb lett a közeg.
Csak később árulta el neki valaki, hogy a nigger szót csak viccből festette egy pajkos fideszes a plakátra. De csak azért, hogy megelőzze vele valamelyik jobbikos pajtását.
Minden szépen alakult, de állása, az ugye, még mindig nem volt A. G-nek. Ekkor elhatározta, hogy elveszi valamelyik magyarét. A Szabadság teret már ismerte, látta, hogy áll egy nagy épület. Gondolta, ott csak akad valami. Besétált az épületbe, pont véletlenül a Magyar Nemzeti Bankba.
Járkálgatott a folyosókon, betűzgette a táblákat, az arbitrázs osztálynál kicsit ingatta a fejét, de sehol sem találta a töltött gomba meghatározását, pedig ahhoz nagy reményeket fűzött.
Így hát belépett találomra egy ajtón, amelyen az állt: Kérem, kopogtatással ne zavarjon.
Polt-Palásthy Marianna személyzeti igazgató.
Csinos kis irodának tetszett, a nap is besütött, a sarokban egy nagy fikusz terpeszkedett, óriási íróasztal,amelyen ping-pongozni is lehet. A. G. elhatározta, hogy marad.
Ám ekkor belépett egy szigorú hölgy, és összecsapta a kezét: maga mit keres itt?
Én kérem mostantól kezdve havi ötmillió forintot. Ugyanis elvettem az ön munkáját. Simán megcsinálom én is, amit ön eddig. Nagyon gonoszul tudok kirúgni, szükség esetén bosszúálló vagyok és garantáltam szarok a szakértelemre, csak a fideszes párttagkönyveket nézem – foglalta össze immáron tökéletes magyarsággal a feladatát A. G.
Aki ezennel ki is nevezte magát a Magyar Nemzeti Bank Személyzeti igazgatójának. Polt-Palásthy Mariannát pedig egy bölcs tanáccsal bocsátotta el: Hölgyem, az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye. Rövid és céltalan. Ajánlom, hogy tanuljon meg pár előétel nevet szuahéliül, s az én kis falum kocsmárosa szívesen fogadja a kirakatában.
De most kérem, hagyjon magamra, mert
fel kell vennem pár régi barátomat ide bizalmas igazgatói munkakörbe.
Természetesen mind gambiaiak, a kollégiumi szobatársaim voltak, garantáltam megbízhatóak. Így ért tehát véget Magyarországon a magyarok uralma.
Dési János