B1 blogcsalád



1914. július 28.

Kertész Ákos írása

2018. november 16. - b1 blog

kertesz-akos.jpg

1914. július 28.

Ady Endre

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Mi ez az apokaliptikus látomás? Mi történt? Kitört a háború?

Na és?

Háborúk ki szoktak törni.

Miért, hogy ez a nyáréjszaka annyira különös volt? Hogy csúfolódóbb sose volt még a hold, hogy sosem volt még kisebb az ember, mint azon az éjszaka volt?

Mert az, ami akkor történt, az nem csak egy hadüzenet volt. Azon a júliusi éjszakán tört meg a remény, amit a legoptimistább század sugallt. A remény, hogy a fejlődés, a tudomány, ami magába olvasztotta a mítoszokat, lassan, de biztosan minden problémát megold, mert a tudomány az maga a Haladás, és a haladás megállíthatatlan, akár az idő.

Ady víziója kozmikus rémlátomása arról szól, hogy íme kirobbant egy példátlanul világméretű vérengzés, amelynek egyetlen részvevője, egyetlen országa, nemzete sem tudott semmilyen morális indokot fölmutatni a gyilkosságokra. Ez nem fölszabadító háború, nem honvédő háború volt, hanem egyértelműen a világ újrafelosztásáért indított imperialista rablóháború. Minden csepp kiontott vér égrekiáltó, megbocsáthatatlan bűn volt az addig, ama különös nyáréjszakáig érvényes, a közemberi tisztességre épülő morál szerint.

Azon az éjszakán a morál kiszenvedett. Szabad lett megtenni mindent, amit csak el lehetett követni.

Azon a különös nyáréjszakán meghalt Európa, ami azóta létezik csak a kagyló héja igazgyöngy nélkül; tetszetős, de üres.

Addig bárki büszke lehetett, a nemzetére, attól kezdve a nacionalizmus a civilizált világ rákfenéje lett.

A nacionalizmus a romantika idején, amikor az érzelmek polgárjogot kaptak az európai kultúrában, és az elnyomás alól fölszabaduló nemzet fogalma a szabadság szimbóluma lett, és a nemzeti nyelv és a nemzeti tulajdonságok ápolása az általános „autonómia” kivívását jelentette, még csodásan pozitív eszme volt. De ugyanez a nacionalizmus a nemzetállamok megalakulása után már az elkülönülés, a felsőbbrendűség, a mások lenézése, megvetése, a nemzeti intolerancia forrásává vált. Sőt: a nemzeti büszkeségből nőtt ki a fajelmélet és a fajgyűlölet.

Nacionalizmus – patriotizmus; csak játék a szavakkal Ugyanarról van szó.

Magától értetődik, hogy az imperialista agresszió, a világ „újrafelosztásának” szándéka remek ideológiai kapaszkodót talált a nacionalizmusban, a nárcisztikus öntömjénezésben és a „más” népek megvetésében. A lövészárkok vérfürdőibe nacionalista indulók harsogása közben masíroztak, vonatoztak a nemzeti seregek meghülyített katonái.

A 19. század végére a munkásszervezetek is demokráciára cserélték az agresszív osztályháborút, és megszületett a szociáldemokrácia. A polgári demokrácia lehetőséget adott a munkáspártoknak, hogy demokratikus választások útján kerüljenek a parlamentbe s ezzel a hatalomba, és így küzdjenek egy igazságos, társadalomért.

Létre jött a Második Internacionálé, a munkásság nemzetközi szövetsége, hogy a tőkések nemzetközi összefogásával szemben a munkásság is nemzetközi összefogással léphessen föl a kapitalista kizsákmányolás ellen.

A szociáldemokrácia természetesen még a gothai program után is megőrizte eredeti marxista proletár internacionalizmusát, de a világháború kitöréséhez közeledve lassanként behódolt a burzsoá nemzetállamok retrográd nacionalizmusának, és föladta internacionalista alapállását. A lövészárkok pokoli húsdarálója, a 20 millió halott a bizonyíték rá, mi történik, ha a szociáldemokrácia behódol a nacionalista mételynek.

A szociáldemokraták létezésük leggyalázatosabb árulását követték el: csatlakoztak a hirtelen nemzeti érzelmeket papoló tőkésekhez, s a nemzetköziséget elárulva küldték a gyilkos állóháborúba a népeket, ahol más és más nyelvet beszélő proletárok lőtték halomra egymást a tőkések érdekében, és lapultak a lövészárkokban sárban, mocsokban, saját ürülékükben, bajtársaik bomló hullái, és éhes patkányok között, és akit a nyúlós, bűzős latyak és a napok óta rátapadt hideg, átázott zubbony már félig a tébolyba kergetett és kiugrott a fedezéket jelentő szennycsatornából, azt azonnal lekaszálta a szemközti árokban vacogó más nyelvet beszélő proletár testvére, miközben a szociáldemokrata munkásvezérek vígan osztoztak a tőkésekkel a hadiszállítmányokon.

Bajban van a messze város,
Mérkőzni kell a halállal,
Gyürkőzz, János, rohanj, János.

Az egyetlen szociáldemokrata politikus a francia Jean Jaurès volt, aki pontosan látta mi történik, aki szót emelt a hadüzenet ellen, aki már évekkel Szarajevó előtt leírta ezeket a szinte látnoki szavakat:

"Ha a háború kitör, borzalmas lesz, és elképzelhetetlen méreteket ölt. Először is általános világháborúvá válik, amely elborít minden kontinenst… Bolygónk piroslik majd a kiontott vértől."

  1. július 31-én orvgyilkos lőtte le.

Törvényszerűen.

A nacionalista gőg, és a más nemzetek gyűlölete nemcsak Európa mezőit tette vériszamossá. Európa délkeleti végvárának számító, de végülis a bizánci kultúrkörbe tartozó Törökország is beszállt a háborúba, hogy az osztozkodásból ki ne maradjon, s alig fél évvel ama különös nyáréjszaka után a rablóháború szellemében a nacionalista téboly világraszóló csúcsteljesítményét mutassa fel, ami a végekről sorsszerűen visszasugárzott a központ, a tengely felé.

Szoros a kapcsolat a törökök örök nemzeti szégyene, az örmény genocídium és a zsidó holokauszt között. És a tett súlyát nem a számok határozzák meg, minden egyes emberi élet egy egész világ, vagyis ugyanakkora érték!

Örök nemzeti szégyenről beszélek, mert a törökök a népirtást nem csak, hogy sohase bánták meg, sose követték meg a túlélőket, a megmaradt örmény nemzetet, de a mai napig arcátlanul tagadják a gyilkos mészárlást a németekkel ellentétben, akik szembenéztek a történelmükkel, nem csak megbánták, amit elkövettek, nemcsak megkövették a zsidóságot, de megpróbálták a túlélőket valamiképp kártalanítani.

A háború azonnal szabad utat adott a két és fél millió örmény és a teljes keresztény népesség lemészárlására.

„Ha továbbra is megelégszünk helyi kivégzésekkel, ha ez a tisztogatás nem ölt általános és végleges formát, károkat fog okozni nekünk. Ezért feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön, és Örményországnak még a neve is eltűnjön. Háborúban állunk, és kiváló alkalom mutatkozik erre” – így fogalmazta meg az örmény népirtás tervét Nazim bej 1915 elején Isztambulban, a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén.

Ezt azért emeltem ki, mert rámutat a lényegre.

armenain_masacre_2.jpg

Az 1915-16-os örmény népirtás nemcsak az örmény vallási felekezet ellen irányult, hanem minden örmény ellen, akiket kártevőknek, alsóbbrendű embernek neveztek. A kiirtandó embereket „patkánynak”, „férgeknek”, „baktériumoknak” minősítő szóhasználat, a munkatáborokba gyűjtés, a marhavagonokban történő szállítás, az embertelen orvosi kísérletek előre vetítik a náci népirtás szóhasználatát és technológiáját. 1915 szeptemberéig az egész török szultanátus területét három szakaszban átfésülték, és az örmény lakosságot összegyűjtötték, majd deportálták. Úgy, ahogy az európai zsidókat gettókba gyűjtötték a bevagonírozás és a haláltáborokba szállítás előtt. Az Eufrátesz körüli félsivatagos területen a kitelepítés célállomásai felé hajtott örmény deportáltakat, védtelen nőket, gyermekeket, öregeket az éhség és a járványok, valamint az ellenük uszított muszlim lakosok megtizedelték, a lemaradókat pedig megölték. Aki túlélte a halálos menetelést, koncentrációs táborba került, ahol az embertelen körülmények között hamarosan elpusztult. A szerencsétlen deportáltak egy részét kőolajtartalmú barlangokba zárták, aztán felgyújtották a barlangokat. Csak a Setdaije melletti úgynevezett „örmény barlangban” 40 ezer ember veszítette így életét. Trapezundban például örmény gyerekeket egy gőzfürdőnek álcázott teremben gázosítottak el.

Ezek az egyezések nem a véletlen művei. Hitler Erwin von Scheubner-Richtertől pontosan informálódott az örmény genocídium részleteiről, így ötleteket is merített belőlük. Hitlert az a tény is fölbátorította a holokausztra, s az Endlösungra, hogy az örmény népirtást, a törökök által elkövetett förtelmes gyilkosságsorozatot gyakorlatilag lenyelte a világ. Elfelejtette és megbocsátotta. És ez szorosan összefügg a holokauszt emlékének ébrentartásával, mert a holokauszt tagadása, elbagatellizálása ugyanúgy újabb holokausztokhoz fog vezetni, ahogy az örmény genocídium elbagatellizálása is hozzájárult Auschwitzhoz.

Más kérdés, és a nyugati kultúra gyalázata, hogy a holokauszt emlékét nekünk, zsidóknak kell ébren tartanunk, holott nem a mi dolgunk lenne, mert a holokauszt a világ gyalázata, nem a miénk; de ugyanez vonatkozik az örmény népirtásra is, aminek emlékét a török és a szovjet politikusok és mai orosz utódaik helyett, akik szintén vastagon benne voltak a tömeggyilkosságokban, az örményeknek kell ébrentartaniuk.

Az örmény genocídium a Szovjet Unióban folytatódott, annak ott legkevesebb félmillió örmény esett áldozatul, és a végrehajtás kegyetlensége a törökországi gyilkosságok szadizmusával vetekedett, mert a lenini-sztálini hatalomgyakorlás lényege a szovjetunió népeinek állandó egymásra uszítása volt, az „oszd meg és uralkodj” mindig beváló elve alapján. Így nézett ki a „Szabaddá tett népek örök szövetsége a nagy Oroszország kovácsolta frigy” a gyakorlatban. Részletekbe nem bocsátkozom, de a Szovjet Unióban s a kaukázusi posztszovjet területeken történtek is annak a különös nyáréjszakának a következményei, amiről Ady beszél.

Hitler is annak a különös nyáréjszakának a terméke, nem véletlenül készítette elő az örmény genocídium Auschwitzot.

Hitler azzal kezdte, hogy az első világháború következményének, a versaille-i békeszerződésnek a túlzásait akarja korrigálni, és egész Európa tudta, hogy a versaille-i béke igazságtalan. Az eredmény újabb világégés lett, ötvenkétmillió halott, hatmillió áldozatot követelő genocídium, tűzhalál (a számokon kívül minden előrelátható volt), és Európa egyre csak késlekedett, azzal ámítva magát, hogy ez a Hitler is csak ember. Nem szopogatja a cipőfűzőjét, és nyakkendőt is tud kötni.

Volt akkor is valami Thomas Mann azzal az Achtung Europa! című kiáltványával, de ki figyelt oda egy ilyen hisztérikus értelmiségire?! Thomas Mann úr maradjon a kaptafájánál, írjon szép regényeket! A fő, hogy Párizsban, Londonban, Oslóban, Brüsszelben tovább járjuk a charlestont, a foxtrottot, meg az argentin tangót, kellemes burzsoá haláltáncunkat, igyuk a pezsgőt és a whiskyt, élvezzük kifinomult, puha nyugati dekadenciánkat, hiszen Hitler úr megígérte. Hitler úr mégiscsak egy kultúrnép fia, egy úriember, miért ne hihetnénk neki, főleg, amikor hinni akarunk!

Ha behunyom a szemem, előttem a filmkocka: Mr. Chamberlain hajadonfőtt (haja sötét, kissé hullámos, a halántéktájon finoman őszül), hosszú, elegáns kabátban ragyogó arccal újságolja honfitársainak a nagy és boldogító eredményt: „Peace for our days!” Hitler úrral mindent megbeszéltünk.

Az örmény népirtást Hitler a holokauszttal folytatta, Sztálin Katynnal és a Gulaggal zárkózott föl, Pol-Pot kiirtotta fél Kambodzsát, Mao Kínában, Kim Ir szen Észak-Koreában vezette be a vérgőzös ázsiai despotizmust, és nincs vége, most jön csak a java.

A 19. század jövőképe gyermeteg álmodozássá vált.

Azon a nyáréjszakán meghalt a zsidó-keresztény morál. Azóta halódik az euro-atlanti civilizáció.

Kant még az Ész működését pallérozta, Fichte, Nietsche, Bergson, már az ösztönök felé terelte a gondolkodást, a rációtól az irracionális felé.

És fölfedezték a gyalázat gyönyörét. Faji, nemzeti célok érdekében gyilkolni jó, nemes, szép, és férfias! Az új jelszó: vissza az ősi erényekhez! A humanista nyavalygások helyett a tiszta pogány őserőhöz. Fölfedezték az ősi mitológiákat. Nem maradt fönn? Sebaj! Kreáltak! Vér- és rögvalóságot! Az erőszak gyilkos mítosza jött divatba. A férfierő nemessége. A katonai és más harci erények. Athén helyett Spárta. A vér mítosza lett a trendi többféleképpen is: a „vér” mint genetikai meghatározó, mint a faj szimbóluma, és a vér, amit szent céljainkért kiontunk. (Szent céljaink? Folytatni a rablóháborút, növelni az Életteret és kiirtani mindenkit, aki undorítóan más, mint mi vagyunk.) Fanatizál a vér, a magunk vére, de főleg elleneink vére. Patakokban. Tombolt a macsó szellem. A nő legyen szülőgép, szülje a harcost, és hímezze a Lobogót. De a női csendőr, a női katona is ideál lett. Az „ewig weibliche” egyenruhában, géppisztollyal – ach, wie schön! – A Szűzanyából Brünnhilda lett, kisded helyett karddal a kezében.

Így született meg a nemzetiszocializmus, aminek a szocializmushoz annyi köze volt, mint a szelíd Jézusnak az inkvizícióhoz.

Kétezer éve a názáreti rabbi kimondta Mózes nyomán: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Te vagy a mérce. Amit nem kívánsz magadnak, te se kövesd el a felebarátod ellen. És még valami: MINDEN EMBER a te felebarátod. A szó elhangzott, visszavonni nem lehetett, hát meggyilkolták, aki kimondta. De a gondolat tovább élt, így a Názáreti föltámadott.

Ama különös nyáréjszakáig minden erkölcs, minden törvény a Názáreti szavaira épült, ha betartották, ha nem. És aki megszegte, bűnös volt, ha bűnhődött érte, ha nem.

De akkor újra megölték a Názáretit – vele a törvényt, a morált, a szeretetet. Azóta mindent szabad, amit csak az Ember bomlott fantáziája ki bír agyalni egymás és az élet elpusztítására a Bolygón.

És nem számít többé, hogy élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók….1

Őket sajnálom. És az állatokat. Ők ártatlanok.

________________

1 Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

 

 

A cikk elsőként a nepszava.us oldalán jelent meg. A szerző engedélyével közli a b1.blog.hu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b1.blog.hu/api/trackback/id/tr1014375981