- A nyugati demokráciák bármikor elsodródhatnak a magyar liberális autokrácia irányába;
- Kína roppant mód nyomul Közép- és Kelet-Európában, csak az itteni kormányok nem akarják észrevenni, hogy ennek a politikai függés az ára, Peking világhatalmi törekvéseinek szolgálatában;
- Az amerikai republikánusok arra ösztökélik Trumpot, hogy fonja szorosabbra az együttműködést kelet-európai populista elvbarátaival, így jöjjön el Budapestre .
Budapesti útja arról győzte meg az újság munkatársát a mai, időközi választások előtt, hogy Amerikának vigyáznia kell, ha nem akar Magyarország sorsára jutni. David Leonhardtot, aki még sohasem járt nálunk, elbűvölte az út, mégis azt írja a véleménycikkben, hogy az országot tekintélyelvű kormány, illetve a szélsőjobbos Fidesz irányítja, a magyar vezetést sokszor emlegetik az oroszokkal és a kínaiakkal egy lapon. Az életen azonban nem látni, hogy tekintélyelvű volna, teljesen nyugati. A miniszterelnök nem Putyin, vagy Hszi Csin-ping, nem veti az ellenzékieket börtönbe, nem kegyetlenkedik velük. Viszont szétverte a politikai versengést. Már nem kell neki többséget szereznie az urnáknál, hogy megőrizze az irányítást. A Parlamentben szinte minden vita nélkül mennek át a hivatalos javaslatok. Mondandóját Orbán a baráti sajtón keresztül hozza nyilvánosságra, tele nyomta a híveivel a bíróságokat, a korrupció óriási. Odatörleszkedett az orosz államfőhöz. Rendszere igazolásához állítólagos külső veszélyekre hivatkozik,főleg a muzulmán migránsokra és Sorosra.
Az egész előrevetíti, hogy egy fejlett nyugati demokrácia bármikor elcsúszhat a magyar autokrácia irányába. Orbánnak nagyon is vannak ilyen jellegű tervei és Európa nagy részén a szélsőjobb modellnek tekinti, ami Magyarországon van. A legaggasztóbb, hogy a Republikánus Pártnál a korai orbánizmus több jelét is tapasztalni. Persze nem süllyedt odáig, mint a Fidesz, és az amerikai demokrácia sokkal egészségesebb. De a GOP is kész megváltoztatni a játékszabályokat a nyers hatalom érdekében. Továbbá vad hazugságokkal tálalja a törvénymódosításokat, jogtalan módon befolyásolja a Legfelsőbb Bíróság összetételét, célzatosan átrajzolja a választási körzetek határait, a rasszizmussal és idegengyűlölettel kampányol, nem hajlandó kivizsgálni az elnök vesztegetési ügyeit és az orosz kapcsolatot.
Ezért olyan fontos a mai választás, mert ha a köztársaságiak nyernek, akkor azt úgy tekintik, hogy a nép megerősítette a stratégiájukat és csak még továbbmennek. Természetesen az USA nem lesz egy csapásra Magyarország, de a demokrácia megszívja, a demokráciák gyorsabban rosszabbra fordulhatnak, mint ahogy azt az emberek érzékelik. Hiszen nemrégiben a magyar rendszer még sikertörténetnek számított. Csak éppen Orbán egyszer nyert egy nagyot és munkához látott. Megszállta a sajtót, kulturális háborút indított az ellenzék lejáratására és megváltoztatta a demokratikus szabálykönyvet. Ilyen értelemben a Fidesz a republikánusok turbóváltozata. A magyar média gyakran nem vesz tudományt a kellemetlen eseményekről, pl. a kormányellenes tüntetésekről, ehelyett főként a bevándorlás-, és romaellenes, antiszemita összeesküvés elméleteket nyomatja. A fiktív, beözönlő hordák hírével tele van az amerikai sajtó is, meg azzal is, hogy kik támogatják a nép ellenségeként a betolakodókat - állítólag.
A magyar kulturális hadviselés jócskán tartalmaz macho elemeket. Orbán kiiktatta a gender szak oktatását, a Fidesz legfelső vezetésében nincs egyetlen nő sem. De a legaggasztóbb párhuzam mégis az, hogy a választási törvény átalakításával és más módszerekkel felforgatják a közvéleményt. Magyarországon már bekövetkezett az, amire Bibó figyelmeztetett: elvált egymástól a nemzet és a szabadság ügye, ami roppant mód veszélyezteti a demokráciát. De még a konzervatív pártoknak is be kell tartaniuk a demokrácia alapszabályait. Viszont ha mégis inkább felforgatják azokat, akkor a polgárok remélhetőleg ellenszegülnek, bár ez a mai magyar viszonyok közepette már cseppet sem egyszerű. Amerikában a mai erőpróba megmutatja, mennyire egészséges a demokrácia.
Kína kihasználja, hogy az EU figyelmét elvonja a bevándorlás, valamint a feszült viszony az oroszokkal, illetve az USÁ-val, ezért betör Közép- és Kelet-Európába. Erre éppen Orbán Viktor Sanghaiban tett látogatása idején figyelmeztet a lap, hozzátéve, hogy Peking meglovagolja a történelmi esélyt és igyekszik megvetni lábát a földrész szívében, amihez párhuzamos pénzügyi és kereskedelmi hálózatokat hoz létre, és ezzel szembemegy a fennálló világrenddel. Egészen konkrétan, az infrastruktúra fejlesztésével zsákmányhoz juttatja az érintett kormányokat, a másik oldalon azonban aggályos hiteleket találni. Ehhez felhasználja az unió perifériáján az afrikai és ázsiai tapasztalatokat. A lap ebben a képletben úgy mutatja be Magyarországot, mint amely kisebb és a margóra szorult a közösségben, viszont a kínai bankok felvásárolták az új keletű magyar, jüanban jegyzett kötvényeket.
Kína mentőövet dob a bajban lévő gazdaságoknak, olyan javaslatokat tesz, amelyeket az érintett államok nem hallanak Washingtontól vagy Moszkvától, mert mindkettő a nemzetbiztonságot helyezi előtérbe. De nem kezdeményez ilyen programokat Brüsszel sem, amelyet leköt a töredező belső összefogás. A kedvezményezett hatalmak azért örülnek a lehetőségnek, mert az gyors sikert ígér és nem sokat pepecsel a szerződéskötéssel, illetve az átláthatósággal. Viszont a kínaiak minden államközi megállapodással még komolyabb partnernek tűnnek a Nyugat számára. Tavaly már csaknem 9 milliárd dollárt költött el Európában ilyen és hasonló célokra, szemben a 2016-os 4 milliárddal, de a kettő csak 7 %-a annak a 185 milliárdnak, amelyet a két év alatt hitelekre és támogatásokra fordított a világban.
Az USA figyelmeztette a feltörekvő gazdaságokat, hogy a pekingi terjeszkedésnek ára van, amire Kína úgy válaszolt, hogy még egyetlen partnerük sem esett adósságcsapdába a kapott hitelek miatt. A német külügyminiszter azt mondja, hogy a Selyemút segítségével a kínaiak átfogó rendszert igyekeznek kialakítani, és azon keresztül kívánják alakítani a világot. Budapest és Belgrád között 3 milliárd dollárért most korszerűsítik a vasutat – kínai közreműködéssel, ám a munkálatok késtek, mert az unió kifogásolta, hogy nem volt versenykiírás.
A vezércikk szerint a francia elnök arra használja ki az 1. világháború befejezésének centenáriumát, hogy hitet tegyen Európa mellett, azaz az emlékezés tele van napi politikai viszályokkal. Ebbe természetesen az is belejátszik, hogy odahaza egyre csökken Macron népszerűsége. De ezzel együtt ma hasonló a helyzet, mint 1918-ban: a politikában mindenütt a félelem befolyásolja a légkört. Visszaszorulnak a demokratikus vívmányok és az államfő éppen erre igyekszik rávilágítani. Most vasárnap, Párizsban több mint 80 legfelső szintű vezető jelenlétében arra kíván emlékeztetni, hogy annak idején éppen az ilyen bajos viszonyok vezettek el a 2. világháborúhoz. Arra szólít fel, hogy Európa a történelem tanulságaként erősítse meg az együttműködést, mondjon nemet a nemzeti külön útra.
Az EP-választás előtt sorsdöntő kérdéssé nyilvánította a nacionalisták és az Európa-pártiak küzdelmét. Ily módon azonban csupán mellékszerepre kárhoztatja a konzervatívokat és a szociáldemokratákat. De alapvetően igaza van. Az már más kérdés, hogy felhívása mekkora visszhangra talál. Trump sajnálkozó mosollyal reagál Macron erőfeszítéseire, és ugyanezt látni az olasz, osztrák, lengyel és magyar jobboldali-populista vezetők részéről is. Élvezettel érzékelik, hogy a vendéglátó mennyire magára maradt, bár biztos, hogy Merkel mellé áll és az egységes Európát szorgalmazza a nacionalizmus és az újabb háborús veszély ellen. De hát a kancellár már távozóban van, tőle nem sokat lehet várni. Meg egyébként is: soha nem volt ereje az európai vízióhoz. Ily módon csupán az a csekély vigasz marad, hogy Macron a korszellemmel szembeszállva kitart az európai út mellett, ha kell, egyedül is.
A vasárnap franciaországi ünnepségen ott lesz Trump is, aki ily módon akarja feledtetni a várható választási pofont, egyben pedig ismét a külpolitikára összpontosít, ám a republikánusoknál mind többen mondják az, hogy inkább Közép-Európába kellene elmennie, mert ott vannak a barátai, ugyanolyan populisták, mint ő. James Carafono, az elnök korábbi munkatársa, a konzervatív Heritage Alapítvány szakértője ezt úgy fogalmazza meg, miután a politikus továbbra is igen népszerűtlen Nyugat-Európában, hogy ha Trump előbbre akar jutni, akkor Budapestre, Varsóba és Rómába kellene ellátogatnia. Ám a Fehér Ház gazdája augusztusban twitter üzenetben vetette el az ötletet, mondván, hogy inkább Párizst keresi fel a 100. évfordulón.
Párizsban egyébként találkozhat Putyinnal. Macronnal pedig megvitathatja a nemzetközi kereskedelmet, a klímaváltozást, a bevándorlást, az iráni szankciókat és az Oroszországhoz fűződő viszonyt. Ugyanakkor ha ismét a diplomácia felé fordul, akkor a választási eredménytől függetlenül emlékeztetheti a világot arra, hogy ő a főnök. Ám ha mindkét házban elveszti a többséget, akkor azért más lesz a kép. De a külpolitika gyakran menedék az elnökök számára, ha valamilyen botrányról van szó, vagy a Kongresszus ellenséges velük szemben.
Jan-Werner Müller úgy látja, hogy a populisták a demokratikus infrastruktúra beomlásából húznak hasznot. Meg abból, hogy a technokráciával szemben nincsen alternatíva, illetve csakis a populizmus maga. A Princeton-i Egyetem politológusa szerint ezek az erők sok mindenben különböznek, az viszont közös bennük, hogy elutasítják a pluralizmust. Ilyen szélsőséges, nacionalista, nyíltan idegengyűlölő pártok vezetik a többi közt az USÁ-t és Magyarországot, de most már Brazíliát is. Ám mint mondja, az egyáltalán nem igaz, hogy itt egy egységes és ellenállhatatlan hullámról volna szó. Viszont mindegyik fenntartja magát a jogot, hogy csakis ő képviseli az „igazi népet”, annak a hiteles akaratát. Csakhogy esetükben a népről alkotott kép eleve elrendelt, homogén és rögzített, itt semmiféle vitának helye nincs.
Elutasítják a vélemények sokszínűségét a képviseleti demokrácián belül. Megkérdőjeleznek mindent, ami a politika alapját képezi a 19. század óta. A hagyományos sajtóval kezdik, a szociális hálón közvetlen kapcsolatot teremtenek a tömeggel. Elvetik, hogy közvita legyen arról, mi is a lakosság szándéka. Ily módon senki sem tud beleszólni abba, mi zajlik a vezető és a hívek között. Orbán Viktor 8 éve nem vesz részt semmilyen vitában a választások előtt, mondván, hogy a javasolt megoldások mindenki számára ismeretesek. Igazából persze a populistáknak igen passzív elképzelésük van a népről. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a hatalom sáncain belül nem tesznek semmit sem, hogy a polgárok jobban bekapcsolódhassanak a demokratikus döntéshozatalba, amint azt Magyarországon is látni. Amit ők értenek népszavazáson, az más, mint amit a demokraták gondolnak arról. Az náluk csak arra való, hogy helyben hagyja a többségiként tálalt nézetet. Ez pedig egyenlő az eredmény manipulálásával.
FAZ
1. Két frissen megjelent szakkiadvány is foglalkozik a magyar és a lengyel helyzettel, amelyet a kritika úgy mutat be, hogy olyan tekintélyelvű rendszerekről van szó, ahol azért még érvényesülnek polgári jogok, de a hatalmat erős emberek birtokolják. Az első munka, az Kelet-Európa Füzet jó 500 oldalon elemzi a két országot és arra a következtetésre jut, hogy ami Magyarországon van, az nem demokrácia, nem is illiberális demokrácia, hanem liberális autokrácia. Lengyelország pedig nagy léptekkel tart ugyanebben az irányban. Az egyik tanulmány szerint főleg a pluralizmus és a jogállam korlátozása rendíti meg a demokrácia alapjait. Nálunk folyamatosan rendkívüli állapot van, és ennek leple alatt zajlik az ország teljes radikális bekebelezése. Közben ugyan az európai jogi keretek gátolják ezeket a törekvéseket, ám a másik oldalon a brüsszeli pénzek stabilizálják a rezsimet.
A másik kötet, amelynek társszerkesztője Lengyel K. Zsolt, a regensburgi egyetem magyar tanszékének vezetője, Magyarország, Németország és Európa viszonyát áttekintve úgy találja, hogy a német sajtó magyar képe egyoldalúan negatív. Érdekes itt az a megállapítás, hogy viszont a kormány közeli magyar médiában minden kritikus hang ellenére továbbra is viszonyítási modellként kezelik Berlint.
2.Ausztria egy gyékényen árul Trumppal és Orbánnal, amikor búcsút int a világszervezet migrációs csomagjának. Magyarország már sokkal korábban bejelentette ugyanezt a lépést, de az nem kavart nagy vihart, mégpedig alighanem azért, mert ettől a kormánytól nemigen lehetett mást várni. Ugyanezt el lehet mondani a mai Amerikáról is. Kurz az FPÖ nyomása ellenére is sokáig habozott, mert nem szerette volna, ha együtt emlegetik a magyar és az amerikai vezetővel. A végén azonban csak beadta a derekát, ami aligha esett nehezére, mivel több pontban is egyetért a Szabadságpárttal az új szabályozás ügyében. Az államfő, a bécsi püspök, de még a Néppárt bizonyos körei ezzel szemben kifogásolják az elhatározást. A hatalmat már jó ideje terelte a kilépés irányába a bulvársajtó és az internet szélsőjobbos része.
