- Macron jól elvan Trumppal, de Merkelt és Mayt a hideg víz veri ki az elnök politikája láttán.
- Ha a NATO nem tud megálljt parancsolni saját soraiban az illiberális hatalmaknak, akkor megkérdőjeleződik, hogy képes-e szavatolni a biztonságot a külső veszélyekkel szemben.
- Közép-Európában a liberálisok csak akkor képesek feltartóztatni a nacionalista nyomulást, ha elismerik, hogy a nacionalizmusnak van helye a nap alatt.
A populisták, Salvinitől Kurzig, Orbántól Le Penig egyet akarnak a migrációtól: annak révén szétverni az uniót. Így látja a helyzetet a liberálisok EP-frakciójának vezetője. Kommentárjában Verhofstadt rámutat, hogy a menekültek emberek, ennélfogva minden mást megelőzve kell érvényesíteni a szolidaritást velük szemben. A politikus, aki hat évig volt Belgium miniszterelnöke, hozzáteszi: már csak ezért is tisztában van azzal, mennyire érzékeny ez a kérdés a közvélemény számára, illetve hogy milyen nehéz a hatalom számára megtalálni a megfelelő választ. A magyar, osztrák, olasz és lengyel populisták, valamint bajor marionettjük azonban mindenfajta migrációt le akarnak állítani, megkérdőjelezik a szabad mozgást és Schengent. Céljuk érdekében szégyentelenül túllépnek a statisztikai adatokon is.
Az osztrák kancellár az EU soros elnökeként arra a hamis kiindulópontra alapoz, hogy a migrációs áradat ma nagyobb, mint 3 éve volt. Micsoda szemenszedett hazugság! Bevándorlási válságról szó sincs, a bajt csak az olasz belügyminiszter provokálja, amikor lezárja a kikötőket, és ezzel zűrzavart akar rászabadítani Európára. Módszere kevésbé képmutató, mint ahogy Kurz csinálja, de magyar lakájukkal és mentorukkal, Orbán Viktorral vállvetve ugyanazt szeretnék: szétrombolni az uniót. Mert itt politikai és ideológiai harcról van szó az európai házzal szemben. Az azonban világos, hogy a lakosság mindenütt korlátozni kívánja a bevándorlást és ezt a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk. A határozottság azonban nem gátolhatja az emberséget! Tisztelni kell az emberi méltóságot és az európai értékeket. A jóérzésű embereket éppen a humanitásnak kell megkülönböztetnie a populistáktól. Ez az elv vezérelte az alapító atyákat, akiknek szembe kellett nézniük a nacionalista és populista lepra legrosszabb válfajával, ám soha nem engedek az elvekből.
A lap azt írja a most zajló NATO-csúcsról, hogy minden barátságos szó és hátlapogatás ellenére Trumpnak nem sok barátja van Európában, mert az itteni vezetők nem veszik jó néven, hogy elnök mekkora veszélyt jelent munkájukra nézve. Márpedig az a politika világában megbocsáthatatlan bűn. Magas rangú EU-tisztségviselők névtelenül bevallották, hogy a Fehér Ház lakója megtestesít mindent, amit elutasítanak a szövetségesek. Itt alapvetően a populizmussal szemben elfoglalt álláspontról van szó. Ez azonban jól jöhet Macronnak, aki szintén politikai alfahím és az elitellenes felháborodás hullámán győzött. Ellenben nagy gond Merkel és May számára. A hatalmuk azon múlik, mennyire tudják visszaszorítani saját országukban azokat az erőket, amelyeket Trump a tengerentúlon összefogott, és amelyeket most az öreg kontinensen is bátorítani igyekszik.
A helyzetet jól érzékeltette, amikor a csúcson Trump néhány szót váltott Erdogannal és Orbán Viktorral, miközben jól nekiment Németországnak. A török elnökkel folytatott rövid csevegés után azt hangoztatta, mennyire kedveli a másikat, ám ilyet mondani, az méreg Németország számára. Nagyon keményen kikelt ellenben a német energiapolitika ellen, és bár később visszavett a hangból a kétoldalú egyeztetésen, ideget talált el. Hiszen ebben az ügyben Európa alapvetően megosztott, a megjegyzés ugyanakkor lökést ad Berlin keleti és déli bírálóinak. A NATO Parlamenti Gyűlésének elnöke úgy fogalmazott: az amerikai populizmus azzal fenyeget, hogy megerősíti a politikai ellenoldalt sok országban. Hozzátette: Trump, Putyin és Salvini egyaránt a hangzatos bejelentésekre alapozza politikáját, mert mindnyájan erősnek akarnak látszani a közösségi médiában, és igyekeznek megfelelni az emberek zsigeri érzéseinek.
Oroszország mellett az antidemokratikus tagállamok is veszélyt jelentenek a Nato szemszögéből, a szervezetnek a mostani csúcsértekezleten foglalkoznia kell jogállamot ért fenyegetésekkel, amelyek aláássák a szövetség alapelveit. A baj ez esetben belülről jön: egyes kormányok fokozatosan aláássák a demokratikus intézményeket, elszakítják az összekötő kapcsokat, ily módon azután meggyengítik az együttműködést, ami pedig az összes tag szabadságának és biztonságának hatékony biztosítéka. Nem kétséges, hogy a Nato-nak továbbra is el kell riasztania a külső ellenfeleket, azon belül is elsősorban Moszkvát. Ám ezt megnehezíti a demokrácia visszaesése a saját sorain belül.
Magyarországon, Törökországban és Lengyelországban a tekintélyelvű pártok felülkerekedése odavezetett, hogy ezek az erők nekimentek azoknak a demokratikus folyamatoknak, amelyek hatalomra segítették őket. Mások, így Szlovákia, Csehország, valamint az USA aggasztó irányzatokat mutatnak. Valamennyi lecsapott a civil társadalomra, az igazságszolgáltatásra és a független sajtóra. Az erősödő illiberális hullám tagállamokat tesz ki az orosz felforgatásnak, ezért csökkenti az összefogást és a hatékonyságot, gyengíti a szervezet szerepét a demokrácia védelmezőjeként és megszilárdítójaként. Közben a Kreml számára könnyű zsákmánynak lehet tekinteni az illiberális hatalmakat.
Hogy a Nato megállítsa tagjai közt a demokrácia visszaszorulását, ahhoz az egyik lehetőség az, hogy feladja a döntéshozatalnál a konszenzus elvét. Ez esetben nyomást lehetne gyakorolni pl. Lengyelországra. Továbbá több pénzt lehetne fordítani a demokratikus gyakorlat megfigyelésére, amint azt az EBESZ csinálja. Ezen túlmenően a hazai erők tehetnek a legtöbbet a demokrácia védelmében, és ehhez a többi tagállamnak – kétoldalú alapon – segítséget kell nyújtania. Ideértendő, hogy visszavonják a belépési engedélyt a korrupt politikusoktól, valamint a független sajtó fokozott megsegítését, a szabad és független választások követelését. A szervezet esetében a külső támadások ellen nyújtott garanciák teljesen érdektelenné válnak, ha belülről érik kihívások a liberális értékeket és a Nato nem képes fenntartani a demokráciát a saját falain belül. (A két szerző: Norman Eisen, a Brookings Intézet munkatársa, korábbi amerikai nagykövet, illetve James Kirchik, a kutató intézet külső munkatársa.)
Csehországban a miniszterelnök stabilizálta kisebbségi kormánya helyzetét, ennélfogva várhatóan nagy lökést kap Európában a bevándorlás-ellenes tömb, amely megbontja az EU egységét. A populista erők Olaszországtól Svédországig megrendítik az unió alapjait, közben pedig Babis azok közé tartozik, akik a volt szocialista államokban a leghevesebben ellenzik Berlin álláspontját a menekültek ügyében. A politikus, Magyarországgal és Lengyelországgal együtt, elutasítja az integráció elmélyítését is, továbbá nem hajlandó az euró bevezetésére. Kabinete 8 hónap után kapta meg a parlamenti bizalmat, miután a kommunisták kívülről támogatják az ANO és a szociáldemokraták koalícióját.
Babis igen népszerű, mert a többi euroszkeptikus vezetőhöz hasonlóan ő is azt hangoztatja, hogy vagy Brüsszel, vagy Csehország, bár közben vizsgálat folyik ellene uniós pénzek elsikkasztásának vádjával. Ugyanakkor azt ígéri, hogy Budapesttől és Varsótól eltérően nem bántja az igazságszolgáltatást és kinyilvánította, hogy a nyugati szövetség tagja kíván maradni. A kvótát azonban ő is elutasítja. Álláspontja az oroszellenes szankciók ügyében nem egyértelmű.
Ivan Krasztev azt a közép-európai tapasztalatok alapján a liberálisoknak, hogy azok ne legyenek nacionalistaellenesek. A tekintélyes elemző, a szófiai Liberális Stratégiai Központ vezetője azzal érvel, hogy a nacionalizmus nem sokat változott a térségben és az emberek egyfolytában félnek attól, hogy külföldiek települjenek be országukba. A kérdés inkább az, hogy hol rejtőzködött ez a jelenség ilyen sokáig? És miért kezd el egyszer csak hatni? A válasz az, hogy a többi közt Magyarországon és Lengyelországban a 90-es évek végén elvált egymástól a liberalizmus és a nacionalizmus, és ebben az űrben alakult ki a jobboldali politikai túlsúly.
A két tábor még együtt küzdött a szocializmus megdöntéséért. Jugoszláviában ez a szövetség a háborúkkal ért véget. Ám az akkori események miatt a nacionalisták nem mondhatták ki, hogy ők micsodák is valójában, a liberálisok pedig csakis antinacionalistaként határozhatták meg magukat. Csakhogy emiatt visszaesett a támogatottságuk, helyzetük kizárólag a gazdasági sikerektől függ, nem használhattak erős nacionalista jelképeket. Az ellenoldal viszont győztesnek érezte magát a rendszerváltás után. Napjainkra a nacionalizmus az etnicizmusra szűkül, amit csak gerjesztenek a demográfiai félelmek. Közép-Európa nem annyira a migránsoktól tart, hanem a kivándorolt tömegek által hátrahagyott űrtől. A következtetés az, hogy ha a liberálisok ellensúlyozni akarják a növekvő befolyást a nacionalizmus részéről, akkor el kell ismerniük, hogy utóbbi minden demokratikus politikai rendszer szerves része.
A vezércikk arra figyelmeztet, hogy az EU gyengülő befolyása veszélyes vákuumot teremt a Nyugat-Balkánon és így oda lehet a történelmi lehetőség a térség stabilizálására, az viszont tragikus következményekkel járhat. Nemrégiben elhalasztották a csatlakozási tárgyalások megkezdését két állammal, pedig Macedónia – igaz, nyomásra - történelmi áttörést ért el Görögországgal a névvitában. Két évtizedes várakozás után a hét kormány elveszti hitét, hogy valaha is megnyílnak előtte a brüsszeli kapuk. Egy olyan régióban, amely etnikailag és vallásilag megosztott, még nem tért teljesen magához a 90-es évek háborúi után, és ez igazi veszélyforrás. A kilátástalanság érzése derékba lövi a demokratikus és gazdasági reformok legfőbb ösztönzőjét, valamint a helyi megbékélést. Egyben légüres tér jön létre, amelyet Oroszország és Kína buzgón igyekszik betölteni.
Érthető persze az uniós tagállamok berzenkedése a további bővítés ellen, tekintettel a gazdasági nehézségekre és a migráció miatt érzett félelmekre. A szervezet már 27-28 taggal is csak nehezen képes hatékonyan működni. A magyar és a lengyel demokrácia hanyatlása, valamint a román jogállam lebomlása egyébként is gyanakvóvá teszi a Nyugatot az újabb keleti tagokkal szemben. Ám az ilyen aggályok könnyen önbeteljesítővé válhatnak. Minél távolabbi a csatlakozás, annál kisebb a reformhajlandóság. Peking gazdasági eszközökkel udvarol. Moszkva inkább a bajkeverésre alapoz. Az EU többet is tehetne, hogy megerősítse befolyását a térségben.
