- Oroszország ügyében a Nyugat megosztott - lásd Magyarországot - így immár képtelen közös stratégiára, mégis határozott választ kell adnia, ha Moszkva semmibe veszi a politika alapszabályait.
- Magyarországon már akkora a korrupció, hogy Budapestet nyugodtan lehet a Duna Moszkvájának nevezni.
- Magyarországon sokan annyira elfogultak Orbán iránt, hogy inkább a homokba dugják a fejüket, csak ne kelljen szembesülniük a tényleges helyzettel.
A vezércikk azt latolgatja, vajon olyan harc következik-e most Oroszország és a világ között, amely még a hidegháborún is túltesz. Az angliai gáztámadás ügyében a lépések és válaszlépések a régi menetrendet követik, ugyanígy zajlottak a dolgok annak idején a moszkvai olimpiai és az afganisztáni invázió ügyében is. Putyin teljes mértékben átvette, hogy soha nem ismer be semmilyen gonosztettet. Szóval déjá vu, ám van egy lényeges különbség, ami igencsak veszélyes lehet. Korábban Moszkva és Washington tudta, hogy az ideológiai nézeteltérésekből és a nukleáris arzenálból nagy baj alakulhat ki, ezért tárgyalt egymással, dolgozott a leszerelésen.
A mai Oroszország nem az Egyesült Államok nyilvánvaló ellensége, de magatartása nagyban emlékeztet a régi időkre, mivel az elnök vissza akarja állítani az egykori befolyást és hatalmat. Még fontosabb, hogy Nyugaton nincs egyetértés a Kreml megítélése ügyében. Orbán és Zeman nyíltan csodálja Putyint, viszont nem lehet tudni, Trump miként viszonyul Moszkvához. Mindez kevésbé megjósolhatóvá teszi, hová vezet a mostani viszály. De ez nem azt jelenti, hogy nem kell határozottan reagálni, amikor az oroszok megszegik a legelemibb nemzetközi normákat. Világossá kell tenni, hogy a Nyugatot egyesíti a felháborodás, az USÁ-t is beleértve, amikor a legfélelmetesebb orosz fegyvert vetik be egy békés angol városkában.
Ann Applebaum úgy ítéli meg, hogy baljós repedések mutatkoznak az Oroszországgal szembeni egységes nyugati fronton. Az összefogás fontos, a hidegháború óta nem utasítottak ki ennyi diplomatát a fejlett államokból, de a történetet tovább kell elemezni, hogy lássuk, milyen szintű Moszkva nemzetközi befolyása, illetve mennyire kiszámíthatatlanok annak hatásai. Különösen drámai volt Berlin és Párizs közös válasza, mivel mindkét állam az orosz kampányok célpontja. A két országban alulmaradtak a választáson a Kreml által támogatott pártok és politikusok, így most Merkel és Macron visszaszorítja a másik felet. Az olaszoknál viszont a Liga vezére bírálta a kiutasításokat. Görögország senkit sem küldött haza, akárcsak Ausztria.
A reakció szinte mindenütt árulkodott az orosz befolyás erejéről. Amerikában Trump aláírta a határozott lépéseket, ám nem említette, hogy Salisbury-ben ideggázt használtak. Továbbra sem tudni, igazából milyen az elnök viszonya Putyinnal. De a „hogyan tovább” sem világos. A Fehér Ház jelenlegi gazdája nem igyekszik kiküszöbölni az orosz beavatkozás veszélyeit, hiszen üzletemberként hasznot húzott a Kreml pénzéből. És ezzel az európaiak is tisztában vannak. Vagyis a Nyugat még képes közös taktikát kialakítani az orosz jogsértések láttán, de az igazi stratégiától már messzire került.
A mocskolódó bevándorlási kampány csaknem biztos befutóvá teszi a ’diktátor’ Orbán Viktort, aki a gyűlölet programjával nyomul, míg a civakodás továbbra is megosztja az ellenzéket. A miniszterelnök az európai szélsőjobboldali lázadók ikonja lett, hála radikális politikájának. Folyamatosan támadja a migrációt és a külső befolyást, és ez bebetonozta vezetését. A hamis propaganda már-már hisztérikussá tette a közhangulatot. Szél Bernadett erre azt mondja, ha Orbánnak csupán egy kívánsága lehetne, az biztosan az volna, hogy soha ne érjen véget a migrációs válság. Merthogy számára egy kampányálom vált valóra ily módon. És ez a gyűlölet, illetve hazugság árad a közmédiából. Miközben már alig-alig érkeznek menedékkérők. De ettől még a migráns összeesküvések és a terroristák uralják a híreket. Az állami tévé propaganda eszköz, a legfontosabb lapok hatalombarát üzletemberek kezében vannak.
A Fidesz szóvivője cáfolta, hogy közük van a legújabb plakátokhoz, amelyeken egy csomó bevándorló látható, de a kormánylogó elárulja, hogy közpénzből finanszírozták. Az előzmény az volt, hogy egy fideszes képviselő kijelentette: Soros által fizetett ügynökök teljes erővel keresnek lakásokat a migránsoknak. Orbán leplezetlenül élvezi, hogy ő Európa fekete báránya. A bírálók szerint viszont az általa meghirdetett illiberális állam a tekintélyelvűség szélére szorította az országot, és a család, illetve a barátok kiválogatott körét tette gazdaggá. A Fidesznél azzal érvelnek, hogy a kormányfő helyreállította a költségvetési fegyelmet, a biztos gazdasági növekedést, az emelkedő béreket.
Orbán esetében a hosszú élet titka, hogy az ellenzéki erők egymással perlekednek. A többség ugyan változást akar, csak éppen nem tud megegyezni abban, ki váltsa fel a Fideszt. Hónapok alatt sem sikerült megállapodni közös jelöltekben és arra sincs válasz, hogy miért vallottak kudarcot a próbálkozások. Mindez ráerősít a kormánypárt állítására, hogy más nem képes erős kormányt alakítani. Az egyetlen kérdés ezek után, hogy tud-e a kormányfő kétharmadot szerezni, ami még nagyobb politikai hatalmat adna a kezébe. (A szerző Andrew Byrne, aki a közelmúltig az FT budapesti tudósítója volt – a szerk. megj.)
Orbán Viktor csaknem biztos győzelme a politikus antiszemita és muzulmánellenes programjára épül, a mitikus ellenség képe azonban megmérgezi a politikát. De senki se gondolja, hogy Magyarország messze van, nem érdekes, hogy mekkora ott a korrupció, vagy hogy ott összeesküvési elméletek terjednek. A tudósító, hogy érzékeltesse, mekkora bajban van pl. a Pardavi Márta vezette Helsinki Bizottság, felidézi, hogy a Fidesz és annak kápója, Orbán Viktor megfirkálta az alkotmányt, a választási rendszert, a sajtó nagy részét, az igazságszolgáltatást és a kulturális intézményeket. A tekintélyelvűség szolgálólánya a korrupció. A magyarok megtanulták, hogy ha be akarnak jutni egy orvoshoz vagy állami megbízást szeretnének, akkor a zsebükbe kell nyúlni. Budapest immár nem európai főváros: a Duna Moszkvája.
Minden épeszű választó kihajítaná Orbán Viktort, ezért a politikusnak ellenségre van szüksége, hogy a megrémült magyarok rá voksoljanak. Újszerűen ötvözte tehát a zsidó- és muszlimellenes vakbuzgóságot. A kormány elárasztotta az országot Soros-plakátokkal, bár azt nehezen tudta volna megmagyarázni, hogy miként hozhatná muzulmánok tízezreit Európába valaki, aki egyetlen hatalomnak sem parancsol. Ám Orbánnak csak ritkán kell megmondania, hogy mit miért tesz. A sajtó nagy része a Fidesznek engedelmeskedik és a párt propagandistái úgy döntöttek, hogy Soros alapítványai által támogatott civilekből, akik legfeljebb a menekültek jogaiért tudnak kiállni, a természetfölötti módon erős zsidó ügynökeit faragják. A Helsinki Bizottság ellen pl. egy időben olyan elementáris volt a támadás, hogy a brit újságírónak az volt benyomása, itt nyílt erőszakra uszítanak. És a légkör csak még hűvösebb lett nyár óta. A Fidesz azt ígéri, hogy nemzetbiztonsági fenyegetésként kezeli az NGO-kat.
Steve Bannon nem úgy gondolja, hogy Magyarország távoli állam. Orbánt a politikai színpad legfontosabb figurájaként méltatta a minap. A politikus megmutatta, hogy Merkel nyitott kapuk felfogása mekkora lehetőséget nyújt a szélsőjobb számára, nem csupán Magyarországon és Lengyelországban. Ha a szélsőségnek új ellenség kell, hogy megmozgassa a szavazótáborát, akkor elég csak rápillantania Orbánra vagy Trumpra, hogy kik is lehetnek a ’mások’. Nem lehet elégszer elismételni, hogy az antiszemitizmus rasszista hatalmi elmélet. Budapesten ezek az erők azt állítják, hogy a zsidók – a muzulmánok behozatalával – a keresztény Európa megsemmisítésére törekednek. Londonban a szélsőbal azt állítja, hogy a zsidók a Munkáspárt vezére ellen szervezkednek, ezért terjesztenek róla hamis, rasszista vádakat. Szóval, Magyarország egyáltalán nincs olyan távol.
Orbán Viktort nyugaton sokan fasisztának tekintik, Magyarországon viszont sokan ünneplik. Megítélésén még a családokon belül is vitatkoznak. Pont ez a helyzet az újságíró, Sacha Batthyány és Budapesten élő édesapja esetében is. (A szerző nemrégiben könyvet írt a famíliáról – a szerk. megj.) Az apa sorra hazugságnak minősíti, amikor svájci lapok szélsőjobbos, korrupt diktátornak nevezik a magyar miniszterelnököt. Szóval aknamezőn lépked az, aki a magyaroknál odahaza vitázni akar a politikáról. A Batthyányéknál az apa különlegesen tehetségesnek és tisztességesnek tartja Orbánt, olyannak, akinek vannak elvei. De mint mondja, ettől még jogosan bírálják, pl. mivel sokan meggazdagodtak a környezetében. Az ilyesmi azonban másutt is megesik – teszi hozzá.
A tudósító úgy mutatja be a miniszterelnököt, mint akiről a Nyugat azt a bizonyítványt állította ki, hogy jobboldali-populista, minidiktátor, Puszta-Putyin, aki futballstadiont építtetett a maga dicsőségére. Lepaktál a Jobbikkal és a barátaival rakta tele a legfontosabb közpozíciókat. Magyarországon vannak tisztelői és kritikusai is. Ha valóban fasiszta, amint azt külföldön egyre-másra állítják róla, akkor kik azok, akik a lakosság egyharmadaként őt támogatják?
Az apa ugyanakkor a baloldali sajtó hazugságának minősíti, hogy Orbán diktátorként tartaná kézben a sajtót, leszámítva a köztévét. A külföldi kritikát arra vezeti vissza, hogy a Nyugat még mindig nem érti a földrész keleti felét. Szerinte a magyarok joggal gondolják magukat ártatlan áldozatnak, beékelődve az oroszok és az európai nagyhatalmak közé. Azt ugyanakkor nem hallja meg az apa, hogy az ország Hitler leghűségesebb csatlósa volt, amely magától hozott törvényeket a zsidók ellen. Inkább arról beszél, mennyi kedvező dolog történt az utóbbi 8 évben. Azt pedig szerinte a történelmi háttér előtt kell értelmezni, hogy Magyarország legyen végre a magyaroké. Mert az ország immár megtalálta a kulturális identitását, a gazdaság jól alakul, az emberek bizakodnak. Azt pedig csak a nyugati sajtóban állandóan szereplő öt értelmiségi állítja, hogy nálunk féldiktatórikus állapotok volnának, antiszemitizmussal megspékelve. A külföldi újságírók többségének fogalma sincs róla, hogy mi is itt a tényleges helyzet. Akik pedig külföldre távoznak, azok azért mennek el, mert ott többet keresnek, vagyis nem Orbán miatt – hangsúlyozza az apa. A mai menekültproblémát pedig nem tartja összevethetőnek azzal, mint amikor 56-ban ő emigrált Svájcba. Mert jelenleg 80 millióan kerekedtek fel, viszont ők annak idején dolgoztak és tanultak, nem vártak a befogadó állam támogatására. Meg egyébként is az európai kulturkörhöz tartoztak. És Orbán csupán az országot próbálja megvédeni.
Kiss Noémi az író ezzel szemben arra mutat rá, hogy Magyarország egyáltalán nem a rasszisták hazája, a helyzet ennél összetettebb. A globalizált liberalizmus sok mindent tönkre tett a Keleten és ezek a társadalmak még nem értek meg a teljes szabadságra. Sok ember fél a nyitástól , Orbán ezt kiaknázta és hisztériába hajszolta az országot. Az újság megjegyzi, hogy minden előrejelzés a Fidesz sikerére utal, de az elégedetlenség fokozódik. Szinte nap mint nap robbannak ki korrupciós botrányok. A kormány kampánya túlnyomórészt a migránsokkal szembeni félelemkeltésből áll. Fő ellenségnek pedig Soros Györgyöt tette meg.
Európának további 4 évig el kell viselnie Orbán Viktort, noha az Magyarországon az illiberális államot ácsolja, az unióban pedig fékez, ahol csak teheti – állapítja meg vendégkommentárjában Anton Pelinka. A CEU professzora hozzáfűzi, hogy a politikus eltéríti az országot a liberális értékektől. A magyarok az utóbbi 8 évben a jobbszélére jutottak annak, ami az EU-ban még demokratikusnak számít a koppenhágai feltételek alapján. A Bertelsmann-alapítvány legutóbbi kimutatása szerint egyre romlik Magyarországon a demokrácia állapota, az OECD tagok sorában az utolsó előtti helyre sorolják a tanulmány szerzői. Ez főként azzal függ össze, hogy a sajtó mindinkább egyszínű, a választási törvény az ellenzéket gyengíti, zaklatják a civil szervezeteket, a kisebbségek hátrányos megkülönböztetéseket szenvednek el. Azaz az Orbán-kabinet egyre inkább kiüresíti a demokráciát.
A Fidesz erőssége az ellenzék gyengeségéből táplálkozik. A párt egy hét múlva ismét kétharmadot szerezhet, de legalábbis nyugodtan számíthat a biztos többségre. Még akkor is kormányt alakíthat, ha netán kevesebb mandátumhoz jut, mint eddig. Ezen a civil társadalom ellenállása sem változtat. A gazdaság növekedése jó ideje elmarad a többi visegrádi állam ütemétől. Emiatt sokan mennek külföldre. Ráadásul a gazdasági kilátások középtávon nem jók, és sokaknak már idáig is jócskán romlottak az életkörülményeik. Ám az ellenzék mindebből nem tudott tőkét kovácsolni. Hatalma bebiztosítására Orbán ellenségképet alakított ki: szerinte tömeges iszlám bevándorlás fenyeget. Ennek főbűnöse Soros György. A hatalom állandó jelleggel a ’Soros-tervről’ regél, amitől ő megoltalmazza a magyarokat. Bizonyíték persze nincs az állítás alátámasztására. A menekültek a háború és a nyomor elől jönnek, nem azért, mert egy világméretű összeesküvés tönkre akarja tenni Magyarországot. Viszont a mese nagyon emlékeztet a Cion bölcseire.
Úgy tűnik, mintha a kormány szégyellné magát azért, hogy az ország a rendszerváltáskor igen határozottan a Nyugat oldalára állt. Jelenleg nincs nála oroszbarátabb állam az unióban. Orbán nyakra-főre dicséri Putyint és Erdogant. Küzd az EU elmélyítése ellen. A mai Magyarországgal biztosan nem lehet véghezvinni Macron vagy Juncker reformtervét. A miniszterelnök ugyanakkor bírálhatja akárhogy is Brüsszelt, tekintetbe kell vennie az ország gazdasági érdekeit. Azok pedig a Nyugat felé terelik. Ennél fogva nem távolodhat el túl messzire az európai fő áramlattól. Ily módon április 8. után is kóstolgatni fogja, hogy milyen messzire mehet el. Fenntartja a nacionalista közhangulatot, de anélkül, hogy veszélyeztetné a tagság előnyeit. Továbbra is gátolja a mélyebb integrációt és ehhez partnereket igyekszik találni az unión belül. Alighanem ennyi lesz a ténykedése és nem több, mert a magyar érdekek túlságosan kötődnek a földrészhez.
