Az obligát migráncsozás, bevándorlózás, sorosozás mellett két fontos dolgot is kimondott ma az állami rádióban.
Egyfelől most már nemcsak a szervilis kliensei azonosítják Orbánt Magyarországgal (lásd még: a külföld vagy az ellenzék nem az Orbán-kormányt, hanem magát Magyarországot és a magyar országlakosokat támadja), hanem ő is saját magát az állammal és Magyarországgal.
Olyan már volt, hogy felhatalmazás nélkül a magyarok (nemcsak a Fidesz-szavazók, a kormánypártiak, a kormánypropaganda megvezetettjei, hanem az összes magyar) nevében beszélt. De az utóbbi években - a nyilvánosság előtt legalábbis - nem engedte meg magának, hogy saját személyét azonosítsa az állammal és az országgal.
Most viszont egy elszólásból kiderül, hogy miképpen gondolkodik erről a miniszterelnök. Az energiabiztonságról szólva az állami hírügynökség szerint azt mondta:
Mol 25%-át úgy kellett visszavásárolnom az oroszok zsebéből.
Neki magának. Nem a kormánya, az állam vagy az ország tett ilyet, hanem ő maga, személyesen. Az ő akarata az állam akarata, sőt, az egész országé.
Fékek és ellensúlyok? Az állam én vagyok.
Ugyanakkor ugyanebben az interjúban utalt arra is, hogy a hatalma megdönthető, de nem belföldről. Kadhafival példálózott, hogy lám, annak se lett jó vége.
Nehéz nem üzenetként, a Nyugatnak és az európai nagyhatalmaknak (Merkelnek és Macronnak) küldött figyelmeztetésként értékelni a következőket:
Orbán Viktor azt mondta, hogy nem kellett volna megölni az észak-afrikai ország egykori vezetőjét, Moammer Kadhafit.
Senki sem állítja, hogy Líbiában egy hibátlan demokrata kormányzás zajlott, de legalább volt kormány – fejtette ki, “európai elmebetegségnek” nevezve, hogy a nyugatiak által alkalmazott elveket kérik számon a tőlünk különböző civilizációs területeken, ezzel ugyanis tönkreteszik ezeknek az országoknak a stabilitását.
Az áthallás nyilvánvaló: az európaiak elmebetegek, ha úgy gondolják, egy tőlük különböző civilizációs területeken, mint a félázsiai Magyarországon számon kérhetik a nyugati civilizáció elveit, mint
- a plurális demokráciát,
- az átlátható kormányzást,
- a korrupciómentességet,
- a jogállamot,
- hogy az állam ne folytasson uszító propagandakampányt az idegenek vagy Brüsszel ellen,
- és eltérő politikai nézetei miatt ne próbálja karaktergyilkolni közpénzen folytatott kampánnyal saját állampolgárait (mint például Soros),
- vagy ne hozzanak személyre szabott törvényeket a (vélt) politikai ellenfelekkel szemben (CEU, civilek, Simicska).
A kadhafizással Orbán azt üzente: nem számít, hogy Nyugaton ez nem elfogadott, nálunk igen. Ide rend kell, erő, egy erős vezető. Egy diktátor, de legalábbis egy autokrata, aki a rend érdekében folyamatosan szűkíti a politikai lehetőségeket.
Ha nincs erős vezető, akkor jön a megosztottság, a radikalizmus, a polgárháború, és hatalomra kerül a szélsőjobboldal.
Orbán azt mondja: Kadhafi=rend, ő maga=rend. Mindenki más=káosz, anarchia.
Ugyanezzel érvelt Orbánt 2014-15-ig Nyugat-Európában (és próbált Washingtonban és New Yorkban is), hogy ti. az ő és pártja a Fidesz hatalma a garancia arra, hogy a Jobbik, a szélsőjobb nem jut kormányzati pozícióba. Az ugyanakkor kérdéses, hogy Berlinben, Párizsban vagy Brüsszelben
elhiszik-e neki ezt ma is.
A félázsiai szélsőjobboldali tömegek ma a kormány és az autokrata mögött vannak, a Fidesz az ő szájuk íze szerint politizál, a mindent elsöprő állami (közpénzen folytatott) propagandakampányból egyszerre folyik az uszítás az arabok és kódoltan a zsidók ellen.
A magyar Kadhafi él és virul, csak a rend, a béke, a nyugalom és a stabilitás hiányzik.
