B1 blogcsalád



A kórházigazgató fél év sorbanállás után tiltja le a vizsgálatot

Waczak kórház - Tardos János kalandjai a magyar egészségügyben

2017. július 01. - jdesi

Mindegyik az persze, de engem jó sorsom a Semmelweiss Transzplantációs Klinikára vezetett. Semmi különös, vérvétel, vizeletvizsgálat, máj- és vesefunkció, magas vérnyomás.

Mit tesz ilyenkor a józan magyar ember? Beül a váróba és vár. Egy, két, három, esetleg – kis szerencsével – négy órát. Na, nekem most kis szerencsém volt. A második óra letelte előtt a meleg az agyamra ment, és ahelyett, hogy türelmesen fogtam volna a helyemet, mint minden normális beteg, besokalltam, és lementem meginni egy kávét, no meg elszívni egy cigarettát a kies Baross utcában.

korhazipad_femcafe_980x480.jpg

Talán ha tíz percet töltöttem el ezzel, de persze épp akkor szólítottak.

Így viszont ráhúzhattam „még öt percet”, vagyis két további órát, mert így jár, aki megérdemli.

Mi történik közben? Az ember kiolvassa a Népszava legutolsó apróhirdetését is („Magyarország büszke európai korszázs”), tisztába jön Bernd Storck és Csányi Sándor aktuálisan legmélyebben szántó gondolataival az andorrai véletlen kisiklás nyomán, de ami a legfontosabb, betegtársaival közelebbi ismeretséget köt, konzultál és konzultáltatik. Ha steril lenne a folyosó, még talán meg is operálnánk egymást, így is levéve némi terhet a hiányzó szakszemélyzet válláról. Az orvostudomány mai állása szerint.

Itt van például Kovács bácsi, aki csak kontrollvizsgálatra jött, komoly kerületi illetőségű munkásember. Volt csak, mert már nyugdíjas, kis arany focilabda himbálózik vékony láncon a nyaka körül. Tuti, hogy ő a múlt század hatvanas éveiben élte fénykorát, illetve azóta is, picike lábain fényesre glancolt, bár az elmúlt 50 évben kissé megkopott frissességű barna fonott mokasszin, nadrágja a legutolsó, 1969-es divat szerinti, de csak visszafogottan trapéz, ma lyukacsos atléta helyett csinos rövidujjú kockás inget húzott. Fess sportember, de azért most már kezd bepipulni.

– Reggel nyolc óta itt várok, csak tudnám, mi az isten faszára – mondja, és némi neheztelést érzek ki a hangjából. – Én nem akarok semmit, a kontrollvizsgálatra jöttem, már minden papír megvan, most mit kell aszalódni itt – magyarázza és kérdezi, és mivel ráérek, egyúttal meghallgatom a kórelőzményeit, a javasolt gyógymódot és ha marad rá elég időnk, talán még a boncolási jegyzőkönyvét is.

– De most úgy beolvasok a dokinak, hogy azt megemlegeti – fenyegetőzik mély szakszervezeti öntudattal a hangjában Kovács bácsi, és most végre őszintén örülök, hogy a közt egyszerű firkászként szolgálom, nem pedig az egészségügy áldozatos talpasaként.

Másik padszomszédom az osztály büdös, fülledt, 50 fokos, ivóvíz és légkondicionálás nélküli, degeszre tömött folyosóján, ahol reggel óta békésen aszalódunk (mínusz Kovács bácsi, aki dühösen teszi ugyanezt) egy langaléta fiatalember, aki időnként parízeres zsömle útján táplálkozik, máskor meg langyos, buborék nélküli ásványvizet vesz magához, hogy testfunkcióit közöttünk akár az idők végezetéig is fenntarthassa. Őt a magyar egészségügy anyagi jellegű vonatkozásai foglalkoztatják. Mivel nincs olyan létfontosságú testüregi szerve, amit át ne ültettek volna az évek során, talán csak a gyomrában meg a tüdejében őriz pár eredetileg is vele született sejtet, lazán kiszámolja, mennyit költött rá eddig a fényes tekintetű társadalombiztosítás (sokat), és hogy mennyivel lett volna drágább, ha nem kap új szívet, májat, vesét, lépet, epét, és ma is géphez kötve kellene élnie. Mindezt persze indulatok nélkül, hibátlan tizedesvessző-kezeléssel közli velünk, akik gyengébb előképzettségünk és a kábé 50 fokos meleg okán képtelenek vagyunk őt a múlt évtizedek és az időközben nyilván elinflálódott tízmillió forintok nyomában népgazdasági szélességű útján követni. Én is csak kábán bólogatok, régen bánom már az előző este magamba erőltetett szódabikarbónát, amitől reggel óta csillagokat látok csak, tizedesvesszőt egyet sem. Én is átültetést szeretnék most, vagyis hogy átülhessek máshová, de ez teljességgel reménytelen. Itt is csak azért van egy fél fenéknyi helyem, mert a néni, aki előttem órákig ült itt, vagy meghalt és elvitték a proszektúrára, hogy végre visszavegyék tőle eddig hálátlanul használt belső szerveit, vagy időközben sorra került, amit őszintén szólva egyelőre habozok elhinni.

Itt ugyanis nem azzal a céllal, reménnyel, meggyőződéssel, elszántsággal ülünk, hogy egyszer majd sorra kerülünk. Nem, erről már régen letettünk. Egyszerűen csak valami fatalista életdüh, izmaink végleges ernyedtsége tart itt minket, és az a korábban már többszörösen bebizonyosodott felismerés, hogy máshol ülni sem lenne jobb, sőt.

Senki nem szólít minket, és senkit nem szólítanak közülünk. Gyógyulásunk spontán, miközben ebben a melegben kifőzve talán még sterilizálódunk is, ha egy csöpp mázlink van.

A negyedik órában már habzik a szám (ja, a szódabikarbóna!), percenként döntök úgy, hogy dérrel-dúrral betörök a doktor úr rendelőjébe, üvöltök vele, lehordom a sárga földig, ócska kormánypárti sikerpropagandistának nevezem, de az utolsó pillanatban mindig visszahőkölök ettől, a helyemhez szögez a civilizációs máz, illetve a realitásokkal is számoló sunyi gyávaság.

Három órája és negyvenöt perce rontom itt a levegőt, amikor mégis felharsan a nevem, még örülni is tudnék talán ennek, csak hát itt tényleg állati vacak az órabér.

A jóságos doktor úr és asszisztensnője mosolyognak. Mondom ám, hogy „Na, most lett elegem az egészből”, azt hazudom, hogy másutt hasznosabban is eltölthettem volna ezt az időt, amit a semmire várással itt elcsesztem, mert itt aszalódok február óta, és nem történik semmi, különben is most azonnal mérje meg a doktor úr a vérnyomásomat, mert úgy érzem, mindjárt eldurran az agyam.

De a jó doktor nem mér semmit, tovább mosolyog és bólogatva helyesel. Hát igen, az én helyemben ő is teljesen jogosan dühöngene, de miközben én türelmesen vártam, ő már mindent elintézett nekem, mondja továbbra is hazugul mosolyogva, és megint felhív valakit. Tisztelt kolléga úr, mondja a telefonba, ami lefogadom, süket, és senki sincs a vonal túlsó végén, van itt egy nagyon kedves újságíró betegem… Ijedten nézek körbe a kis rendelőben, ahol csak hárman vagyunk most, hol a faszba bújt el itt egy „nagyon kedves” újságíró, talán az iratszekrényben, vagy a sarokba tolt harmadik íróasztal alatt? 

Aztán persze kiderült, hogy sehol, egyedül én vagyok itt, és rólam volt szó. Engem passzolt át egy fél év után egy szerencsétlen, védekezésre képtelen kollégájának a Tétényi úti kórházba, mert a Semmelweissben kitelt az időm, nem lesz állami biopszia, mert itt tiltja az igazgató, de ott nem, majd meglátom, persze nem úgy, mint Szent Pál az Oláhokat vagy tót az anyját, hanem alapos megfontolás után, ha megérem egyáltalán.

Úgy beszél velem a doki, mint otthon a kedves feleségével, őszintén, mélyen a szemembe nézve. Nézd anyukám – mondja – tegnap azért nem tudtam édesanyádékhoz arra a kedves családi ebédre időben megérkezni, mert egy idegbeteg újságíró páciensemnek kellett elmagyaráznom a magyar egészségügy aktuális rákfenéjét, ami, mint te aztán pontosan tudod, drágám, az észveszejtő mértékben elburjánzott szakemberhiány.

Vegyük például a vesebiopsziát, azt bárki képes levenni, talán még Mészáros Lőrinc, Farkas Flórián vagy az egészségügyi miniszter is (ja, az nincs), viszont az így nyert mintát elemzésre ki kell küldeni Svédországba, mert ott praktizál az egyetlen még létező magyar szakember, akinek valamit lehet adni a szavára. A többiek hentesek, mészárosok, gázkazánszerelők.

Mélyen a szemembe néz. „Az én családomban három-négy, sőt öt generációra visszatekintve mindenki tanár volt, én vagyok az első orvos, és tudja, miért akartam az lenni?” Bevallom, hogy fogalmam sincs, talán a jattért, amit tanárként ritkábban ajánlanak fel, találgatok, de nem. Hanem, hogy a saját szeretteit bennfentesként tájékoztathassa, melyik orvoshoz ne forduljanak soha, mert e tudás nélkül a várható élethossz-reményeik vészesen lecsökkennének, vagy semmivé enyésznének.

Még hosszan elviccelődünk ebben a hangnemben, majd végső örömhírként közli, hogy a következő hónap vége felé elmehetek egy terheléses szívcsakravizsgálatra is, mert tudja, hogy élek-halok a szívgyógyászati várótermekért, életmód-tanácsokkal nem szolgál, de a társas kapcsolatok terén felgyülemlett tapasztalatait azért nagylelkűen megosztja velem.

Végül megméri a várnyomásomat, és leszid, hogy miért veszem el a helyet és az időt az ő ötszáz, ja nem, már csak 498 betegétől. Tény ami tény, életemben nem volt ilyen normális a vérnyomásom, az asszisztensnő megnyugtat, hogy ne aggódjak, felmegy majd megint, ha ez a nagy hőség, amelyben az erek is vészesen kitágulnak, megszűnik vagy legalább is alábbhagy.  A doktor úr helyeslően bólogat. Végül, mielőtt végképp eltűnnék a szeme elől, biztosít, hogy később, ha bármimet át akarom ültettetni, bármikor visszajöhetek hozzá, nem azért épített le ma minket, engem és Kovács bácsit, mert ő nem bírja a jogos kritikát, hanem mert majd meglátjuk, hogy nekünk is így lesz jobb.

Ma már harmadszor döntök úgy, hogy haladéktalanul disszidálok Svédországba.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b1.blog.hu/api/trackback/id/tr4312627713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PomberMaci 2017.07.01. 14:06:17

Svédországban dolgozni is kell valamit, abból ott nem élsz meg, hogy hithű balos firkász vagy, azok a helyek már előre foglaltak, neked ott valamit csinálni is kellene, hogy eltartsd a migránsaikat.:-)))

Kurt úrfi teutonordikus vezértroll 2017.07.01. 18:20:27

@PomberMaci: Remélem ha gyógyszerre lesz szükséged, az porított Orbán szarból lesz, mert attól téged elönt a boldogság!

Pelso.. 2017.07.01. 20:29:59

@PomberMaci: Te előbbre tartasz: már most eltartod a fideszcsürhét, az adóddal, de főleg az objektivitásoddal....

2017.07.02. 09:41:42

@PomberMaci: pityuka, túl nagy a pofád... téged vajon ki fizet?

2017.07.02. 09:42:29

@Kurt úrfi teutonordikus vezértroll: ismerve az illető eddigi munkásságát, még azt sem érdemli meg.

Nagyorrú Barbi 2017.07.02. 10:31:00

"Ma már harmadszor döntök úgy, hogy haladéktalanul disszidálok Svédországba." Eddig mi tartott vissza?

Pop40 2017.07.02. 10:53:24

Ebben a szétrohadó egészségügyben az az egyetlen pozitívum, hogy a hülye 60+ -os birkamenetes fideszesek hamarabb döglenek meg benne, mint a normális többség.

Krumpli Bogart 2017.07.02. 14:08:16

Előbb tájékozódj a svéd egészségügyet illetően! Meg fogsz lepődni.

Janossz 2017.07.02. 17:00:22

@Pop40: Ne gondold! Nekik narancskártyájuk van az eü-s szolgáltatásokhoz.
Három igazolt békemenet után bíborra váltanak. Az mindenre jó, még az ápolónőkre is érvényes.

Pop40 2017.07.02. 21:20:47

@Janossz:

Kötve hiszem :-)
A főmaffiózóknak esetleg, de a falusi Bözsi néniknek ugyan nem.

Ők megkapják azt jutalmul, amit a többiek büntetésből.