Az imént, épp most gyanúsan leszálltam az M2M jelzésű pótlóbuszról a Kossuth téren, hazánk betonfején, és tanácstalanul tekintettem körbe.

Hol az istenbe vagyok már megint. Persze már eleve nem azért szálltam fel erre a buszra, mintha a jó irányba vinne, nem is ígért semmi ilyesmit a rajta lévő felirat sem. Egyszerűen elment az orrom előtt a 9-es, és ez az izé jött utána. Hát pótkávé, pótkerék, Újlipót, elsőre jó ötletnek tűnt. De mostanra nyilvánvaló lett, hogy nem volt az. Nincs is erre semmi dolgom. Dolgom a Bajcsy és az Alkotmány sarkán lenne, bár ez a busz arra nem jár, vagy ha igen, ott biztosan nem áll meg.

Akkor most gyalogolnom kell, gondoltam, és dacosan a hátsó felem mutattam az Ország Háza felé, szebbik részeimet pedig elindítottam a Batthyány-örök… izé… ööö.

Mondom, illetve mondanám csak: örökmécses, mert az állandó érték, nem változik, nem halványul el, nem alszik ki, nem csalatkozunk benne soha.

Így volt ez mindig. Tegnapig legalábbis.

Mert ma, március idusa után vagy egy héttel vagy mennyivel, különben is, ki az az Idus, na mindegy, üres a tér. Örökmécs sehol. Se Batthyány, se Rákóczi, se Kossuth, se Deák, semmi. Csak valami összekoszolt füvek. Nincsen kőalapzat se, vastag lánc se, mécs se, örök se, ideiglenes még kevésbé. Hát akkor hol pofozták fel Orbán Viktort, hol beszélt a Hodosán Rozi, hol állt aktatáskás szemekkel Kis János, honnan vitték el az unokatestvéremet – szigorúan tévedésből – egy hónapra Baracskára. Mi az isten van itt? Vagyis mi nincs.

Mint Gagarin, döbbenten nézem az űrt, amit az eszerint ideiglenes mécses hagyott maga után, már-már attól tartok, a súlytalanság állapotába kerülök magam is. Pedig itt terveztem balra fordulni, az úgynevezett örökmécsesnél, a 15-ös buszon be is szokják mondani, igaz, egyáltalán nem itt, hanem három utcával odébb, de legalább abból lehet tudni, hogy másutt vagyok, nem úgy, mint most, amikor itt vagyok, de nem mondja be senki, mert nincs is már mit.

Vagyis… Mégiscsak van itt valami, nem mécses, mert nem világít. Nem ég, nem forró, nem tüzes, nem fényes. Egy csicsás márványtábla az, hideg, mint a béka lába a mélyhűtőben. Hűlt helye ez a mécsnek, halott kő, rajta felirat aranyhaj-kerettel, turulfejléccel, népi hímzéssel. És szép nagy, ákombákom betűkkel:

Ez olyan szép, hogy az embernek sírni támad kedve. Lelki szemeimmel már olvasom is a Kerületi Értesítőt, amint – fotóval illusztrálva – az első oldalon hozza a Polgármester Urat, aki a hóna alatt a kurva nagy örökmécsessel beszáll egy nem sokkal kisebb Audi 8-asba (hacsak ki nem jött azóta egy nagyobb, fullextrásabb modell), miközben a tetőcsomagtartón viszi az egyéb kellékeket, kovácsoltvas láncot, kőbástyákat, talapzatot, Cili asszony pedig fülig érő szájjal tekeri a volánt. Hátul a két kópétekintetű lurkó a tavalyi, kicsit kinőtt zöld huszárjelmezben. Nintendóznak ezerrel, vagy hogy nevezik azt az izét, aminek 250 ezer forint darabja, de alig lehet elkapkodni Tokióban a pult alól az utolsó szériamaradékot.

Ezt nevezem rezsicsökkentésnek – mondja még tele szájjal az ablakon kihajolva a Tóni, s mire felérnek a Pasaparkolóba, már rég kitette a régi, vacak gáztűzhelyt a Vaterára; mától örökmécsesen sütik a rántottát, annál melegszenek, és még vendégséget is hívnak Habony Árpád Nemhivatalos Tanácsadó személyében, hogy nekik milyen új testhezálló, Louis Batthyány Vuiton örökletes retrócuccuk lett már megint. Állami ingyengázzal, tövig.

*

(Közbe balkézről nézem a Gázművek hat jelszóval védett honlapján, mennyivel tartozom nekik, de tévedésből Nagy-Britannia éves GDP-jét írták ki ide, bár az is lehet, összekevertek valakivel, aki nem hamutartókat, hanem mécseseket lop.)

Tardos János