B1 blogcsalád



Izrael legnagyobb tiszteletben álló kitüntetését kapják magyar gyógypedagógusok

2016. augusztus 25. - jdesi

yad-vashem-jerusalem.jpgIzrael Állam legnagyobb tiszteletben álló kitüntetését kapják magyar gyógypedagógusok. A holokauszt emlékét őrző Yad Vashem Intézet Bárczy Bárczi Gusztávnak, Essősy Józsefnek és Zékány Ivánnak is megítélte a „Világ Igaza” címet. Ezt, igen alapos vizsgálat után azok kaphatják meg, akik a holokauszt idején, akár saját életük kockáztatásával is, zsidókat mentettek meg a biztos haláltól.

A három gyógypedagógus regénybe illő embermentése történetének megjelenése után indult el a történet alapos ellenőrzése, miután az izraeli életben különösen fontos állami intézmény úgy döntött, a három magyar férfit a Világ Igazai közé választja. Arra az emlékéremre amelyet még élő leszármazottaik átvehetnek majd, a talmudi mondást vésték:

Aki egy embert megment, a világot menti meg.

De nézzük a dokumentumokkal, szemtanúkkal igazolt történetet:

Kezdjük visszafelé, egy igazolásról, a  háború végéről.

M. kir. Állami gyógypedagógiai nevelőintézet igazgatósága Budapest, Gömbös u. 53.

Igazolás

Hivatalosan igazolom, hogy Essősy József gyógypedagógiai tanár, aki 1908. szept. 15-én Nagykálnán született /anyja neve :Ujfalussy Ilona/ 1944. október 26-tól megszakítás nélkül  intézetünknél mint  bentlakó tanár működik, s ezen idő alatt semminemű politikai megmozdulásban részt nem vett, a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista mozgalom felhívásainak eleget nem tett.

  1. évi november hó 30-ika óta igen jelentős szerepet vállalt a Svéd Vöröskereszt által intézetünkben elhelyezett gyermekek és ifjúság  védelmében és fedezésében, amivel igen nagy veszélynek tette ki magát az uralmon lévő  Nyilaskeresztes párttal szemben.

Budapest, 1945. évi március hó 12-én.

Bernáth Mária házbizalmi és Dr. Bárczi(Gusztáv), int. igazgató  orvos

Ezekben a hónapokban valószínűleg ezrével-tízezrével készültek az igazoló jelentések. Ki mit tett a lassan elmúló gyilkos rendszerben? Persze, az efféle igazolások önmagukban nyilván semmit sem érnek, mibe kerül hazudni egyet, ha ez az ára az új világba lépésnek?

Ám ez a dokumentum minden mai tudásunk szerint nemcsak valós, hanem

egy igaz ember történetének pár soros, szikár összefoglalója.

A később jelentős gyógypedagógiai szaktekintélyé vált Essősy József a közeledő front elől nemcsak a rábízott 93 értelmileg súlyosan sérült imbecillis gyereket mentette meg, hanem kollegáival a közvetlen életveszélyt is kockáztatva, vállalta, hogy a Svéd Vöröskereszttel együttműködve, a sérültek közé rejtve, halálra ítélt és halára keresett zsidó gyerekeket és fiatalokat is megóvott kivégzéstől, a deportálástól.

A kalandos történet talán örökre elfelejtődött volna, ha Essősy fia, Essősy Gábor rá nem akad pár régi papírra, és aztán Varga László történész-levéltáros nem lel még néhány más dokumentumra.

im.JPGNézzük a történetet elejét.

Az Esztergomi Érseki tanítóképzőn 1931-ben végzett Essősy érdeklődése hamar a gyógypedagógia felé fordult. A háború idején már a kisújszállási gyógypedagógiai intézetben dolgozott. 

 

A menekülés

 

Az értelmileg sérült fiatalokkal foglalkozó bentlakásos intézet épületét 1944. októberében lefoglalták a németek. Bár Essősy és pár kollégája korábban azt remélte, hogy esetleg a front elől el tudnak menekülni, az intézet okkupációja után nem tudtak volna mit kezdeni az intézeti körülmények között is nehezen nevelhető gyerekekkel. A front közeledte miatt haza nem küldhették őket, magukra nem hagyhatták, így jobb híján Essősy és Zékány Iván kollegája elhatározta, hogy

a 93 sérült gyereket megpróbálja Budapestre vinni, és egy ottani otthonba elhelyezni.

Kalandos gyalogúton indultak neki, miközben az oroszok elől menekülő katonák és civilek öntötték el az utakat. Tankok és lovaskocsik, teherautók és katonai szállítójárművek között botladozott a 93 beteg gyerek és a két tanár. Az országúton már nem fértek el, különben is, féltek attól, az orosz raták, ott őket is megtámadnák. Kunhegyes felé vették az irányt, miközben attól is tartaniuk kellett, hogy a gyerekek intézeti egyenruháját esetleg messziről katonai egyenruhának nézik a közeledő oroszok és ezért támadják meg őket.

Tovább fokozta a bajt, hogy egy pihenőnél a gyerekek levetették a cipőjüket, többségük lába már sebesre volt addigra törve, s amikor újra indulni kellett, képtelenek voltak visszahúzni a lábbelijüket. Nagy nehezen, botladozva mégis továbbindultak a sínek mellett.  

Ekkor észrevettek egy vonatot, amely Kisújszállás felől döcögött, s bár a tanárok szinte mindenkit ismertek rajta senki nem akadt, aki megállította volna a szerelvényt, hogy felszállhassanak. Fél óra múlva egy tehervonat jött, ugyan megállni az sem állt meg, de annyira lelassított, hogy a 93 gyereket sikeresen feldobálták az utolsó kocsira. Kálnál már az aláaknázott hídon keltek át. Az utasok, a vasutasok leugráltak, ha felrobban a híd ne legyenek a szerelvényen, de a beteg gyerekekkel a tanárok még azt látták a kisebb kockázatnak, ha fent maradnak.

Túlélték.

A szerelvény aztán napokig vetődött a front hullámzásával együtt ide-oda- Ennivalójuk már régen nem akadt. S ugyan Aszódon megállva telefonálni még tudtak az ottani  gyermekintézetbe segítségért és onnan nagy kondérokban hoztak is nekik teát, ám mivel a csapatnak se pohara, se bögréje  nem volt,  ezzel sem mentek sokra.

im1.JPGEzután újabb több napig tartó bolyongás következett, az éhező, fázó beteg gyerekcsapattal. Bombatámadások, a sokfele megrongált, járhatatlanná tett sínek miatt ide oda sodródtak az országban. Mint Essősy később beszámolt róla, különösen borzalmasak a bombázások voltak, mert a szerelvényen lévő vasutasok ilyenkor legalább elszaladhattak a jó célpontot nyújtó kocsiktól távolabb, ha olyan helyen jártak, akkor egy bunkerban is meghúzhatták magukat. Ők azonban a sérült gyerekekkel sehová sem tudtak elbújni. Ha az értelmileg sérült gyerekek szétszaladnak, akkor sohasem tudták volna újra összeterelni őket. Úgyhogy maradtak és rettegtek.

Hat nap pokoli vándorlás után sikerült eljutniuk egy bombatámadás közepette Budafokra. S bár a vasutasok továbbmentek volna, Essősyéknek sikerült elérni, hogy addig maradjanak, míg az éhségtől és a majd egy hetes iszonyú úttól kimerült és fegyelmezhetetlen gyerekekhez segítséget nem hoznak.

Leventék, tűzoltók és egy szakasz katona sorfala között jutottak végül egy ideiglenes  menedékhez.  Ott már három jólelkű vöröskeresztes asszony szendvicsekkel várta az agyongyötört csapatot.

Essősyék hiába figyelmeztették őket, hogy ezek szellemileg súlyosan fogyatékos gyerekek, akik napok óta nem ettek, ha meglátják az ennivalót, nem lehet majd őket fegyelmezni.  Nem hitték nekik, s az asszonyok maguk akarták a  szendvicseket felszolgálni. A gyerekek megrohanták őket, mindent lesodortak, egymást is felborogatták, alig lehetett egyiket másikat megmenteni az agyontaposástól.

Közben Essősyék próbáltak segítséget kapni, de hivatalos helyekről csak azt a választ kapták, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

bg.jpgEkkor határozták el, hogy megint nekivágnak és megpróbálkoznak bebocsátást nyerni Budán, az Alkotás utcai Gyógypedagógiai Intézetbe, amelyet a neves gyógypedagógus dr. Bárczi Gusztáv vezetett.

 

Az igen

 

1944. október 28-én irodájában Bárczi Gusztáv azt a kérdést tette fel két ifjú kolllgájának, hogy elvállalják-e a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyermekek irányítását, elrejtését is.

Essősy szerényen csak annyit jegyzett fel erről:

Akkor nem kis dolog volt ilyesmit elvállalni, mégis, mindketten igent mondtunk.

És itt álljunk meg egy pillanatra. A magyarországi Svéd Vöröskeresztet a pesti egyetem svéd nyelvi lektora, Valdemar Langlet hozta létre és működtette.

Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor a háború idején rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, és budapesti munkatársa, Nina Langlet életrajzi kötetében (A svéd mentőakció, 1944, Kossuth Budapest, 1988) úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a haláltáborból megszökött fiatalember számolt be arról, mi történik ott. Arra is felhívták a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére  a magyarországi zsidókéra – készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában (Officina, 1946. Budapest) azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz, továbbította azt a svéd követnek, Carl Ivan Danielsonnak. Rajta keresztül a világ is értesülhetett arról, hogy

Auschwitzban biztos halál vár a magyar zsidókra.

Mindenesetre a magyar hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet – persze, hogy ismerték – ám nemcsak tudni nem akartak róla, hanem különösebben nem is késztette cselekvésre őket.

Nem így a svéd nyelvtanárt. Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony embermentő apparátust hozott létre szinte a semmiből, ez volt a Svéd Vöröskereszt. (Dési János: Tették, hogy ne szégyenkezzenek, Népszava, 2014. augusztus 16.)

Asta Nilsson közvetlen irányítása alatt 47 gyermekotthont működtettek, többek között katolikus kolostorokban, iskolákban rejtve el a halálra ítélt gyermekeket.

S mindez a segítőknek sem volt veszélytelen, Nina Langlet könyvében megemlékezik arról, hogy előfordult a nyilasok akár papokat, apácákat is kivégeztek, ha zsidó gyermekek rejtegetésén kapták őket, s maga Asta Nilsson is csak kalandos körülmények között menekült meg a kivégzéstől, amikor egyszer a nyilasok elhurcolták.

Essősyék tehát ilyen körülmények között vállalták, hogy részt vesznek a mentőakcióban.

A Svéd Vöröskereszt 60 gyermek támogatását vállalta a Gyógypedagógiai Intézetben. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy itt,

a szellemi fogyatékosok között rejtettek el halálra keresett zsidó gyerekeket.

De kik voltak azok a relatíve szerencsések, akik itt bujkálhattak?

Néhány történetet ismerünk. Kisteleki Denise azok közé tartozott, akik szintén itt rejtőztek. A Svéd Vöröskereszt 1945 márciusi „Kimutatásában” a 33. sorszám alatt szerepel.

Viszonylag ritka neve segített abban, hogy most megleljük. (Ami nemcsak azért fontos, mert írásos bizonyítéka  történtekről alig maradt, és különben is, a Yad Vashem odaítéléséhez szükséges általában tanú, aki hitelesen be tud számolni a történtekről.)

kisteleki_denise.jpgKisteleki Denise ma is jól emlékszik a hetven éve történtekre. Őt édesanyja először a pesti Kálvin téren egy olyan református otthonban próbálta elrejteni, amely eredetileg állástalan cselédlányok elszállásolására jött létre. Ám itt elég sokan próbálták meghúzni magukat, köztük még katonaszökevények is, így ezt a helyet anyja nem tartotta elég biztonságosnak. Ezért innen átvitte egy svábhegyi szanatóriumba. Egy darabig tehát itt próbálta Kisteleki Denise átvészelni a mind fékevesztettebb terrort.

De az intézmény vezetője egy idő után tartott attól, hogy lebuknak, így rábeszélte a kislányt, hogy menjen át az apósa – Bárczi Gusztáv – vezette Gyógypedagógiai Intézetbe.

A listán 34-es sorszámmal szereplő Ecséri Lilla naplót vezetett életveszélyes menekülésének történetér  ől, amely a kilencvenes években könyv alakban is megjelent (Ecséri Lilla: Napló, T-Twins kiadó, 1995 Budapest).  Ebben elmondja, hogy eleinte ő is a svábhegyi szanatóriumban lelt menedékre, majd mikor onnan elküldték a vöröskereszt szervezte be a „gyógypedagógiára”. Ő decemberben került oda, s mint naplójában leírja, ott már mindenki tudta, hogy ő is zsidó, aki szökni kényszerül, ahogy az ottlévő gyerekek nagy többsége is.

Essősy visszaemlékezéseiben úgy ír erről a korszakról, hogy

a nyilas uralom alatt bizony sokat izgultunk, minden pillanatban a felkoncolás veszélye fenyegetett, még a falakra kitett plakátokról is.

Ennek ellenére a gyerekek viszonylag biztonságban érezhették magukat.

 

A vég

 

Kisteleki Denise szerint nem sok idejük maradt unatkozni, mert a velük lévő pedagógusok foglalkoztatták őket. Ha vizet akartak szerezni, akkor ki kellett menniük hóért és azt olvasztani, segíteni a kisebbek ellátásában. A nevelők azt sem hagyták, hogy „megkoszosodjanak”, törődtek a tisztasággal a reménytelen körülmények között is.  A maradék időben szavaltak, történeteket meséltek egymásnak a gyerekek. Denise itt olvasta el először a Rómeó és Júliát.

Ma, nevetve, így idézi fel:

Nem hittem, hogy ilyen szomorú vége lehet. Nekifutottam hát még egyszer, hátha akkor már jobb lesz.

1944 karácsonyáig egy osztályteremben húzódtak meg, aztán az ostrom kezdetekor a szuterénba kellett levonulniuk, rendes pince, óvóhely nem lévén. Ráadásul a mellettük lévő MOM-gyárból átköltözött az épületbe egy német katonai parancsnokság.

Ettől kezdve a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyerekeket a folyosóra se nagyon merték kiengedni, nehogy lebukjanak,  Az értelmi fogyatékosok voltak, akik még mozoghattak, például a kübliket kivihették.

Érdekes egyébként, hogy Kisteleki Denise, aki nagyjából teljesen Essősy visszaemlékezéseivel megegyezően mondja el a történteket, egyetlen dologban tér el. Ő csak egyetlen értelmi fogyatékos gyereket tud felidézni, ahogy naplójában Ecséri Lilla is csak Jóskárol a „mongoloid idiótáról” számol be.

Az ostrom előrehaladtával a körülmények mind szörnyűbbek lettek,

a belövések, bombázások közepette sokáig a sötét szuterénban teltek a mindennapok. Az élelem is elfogyott, vízhez is egyre nehezebben jutottak.

S bár a legtöbb „vöröskeresztes” gyerek álnéven érkezett, lassan kiderült egymás előtt is, hogy ők mind üldözött zsidók, akik azért is retteghettek, hogy, mi történhetett hozzátartozóikkal.

A körülményekhez képest azonban szerencsésen átvészelték az ostrom napjait, mindenki túlélte a belövéseket és a bombázást, valamint a nyilas razziákat is. A végig velük maradó pedagógusok tartották bennük a lelket, míg aztán február elején megérkeztek az oroszok.

Kisteleki Denise így emlékezik:

Velünk bujkált egy Frank  Felicitas nevű leány, neki volt egyedül karórája. El is vették tőle rögtön. De legalább az életünk megmaradt. Ráadásul, az oroszok hoztak enni, kaptunk tőlük krumplit. Persze nagyon féltünk, mi lesz velünk. Addig az életünket féltettük, most meg az ártatlanságunkat. Fiatalabbnak hazudtuk magunkat, de csak röhögtek rajtunk, nem bántottak minket. És aztán lassan szivárogni kezdtek értünk az életben maradt szülők is.

Egyszer bekiabált valaki, hogy «a Szegő igazgató úr lányáért jöttek», mire mi irtózatos nevetésbe törtünk ki. Addig csak büdös zsidók voltunk, most meg már megint, mint régen, úgy szólítanak.

Kisteleki Denise édesanyját, aki egy úgynevezett védett házban bujkált, agyonlőtték, édesapja viszont túlélte a munkaszolgálatot, a háborút. Egy barátnője szülei vitték haza.

Meleg ruhánk persze nem volt, ezért a tanárok az találták ki, hogy akiért előbb jönnek, annak adja oda, amije van, aki még marad, aztán juttassuk vissza a holmikat.  Én is kaptam így egy szép kabátot. De nem tudtam visszaadni soha. Átkelni a folyón még szinte lehetetlen volt. A hidakat felrobbantották. Haza is csak nagy kerülővel, egy oroszok felügyelte kompon jutottunk.

essosy_gabor.jpgEssősy így vonta meg a mérleget:

Senki sem pusztult el, mindenki életben maradt, pedig az intézet összes melléképületével együtt romhalmaz lett.  Hogy az intézetben dolgozók ezt meg merték tenni, nem törődve semmiféle egyéni érdekkel és segítséget nyújtottak mindazoknak, akik erre rászorultak, valamennyien emberségből jelesre vizsgáztak.

A háború után Essősy rövid ideig a Kultuszminisztériumba került, majd visszatért a gyógypedagógiai intézetbe, ahol előbb Bárczi helyettes lett, majd amikor Bárczi a Gyógypedagógiai Főiskola vezetője lett, Essősy vette át az intézet irányítását. Nagy tekintélyű gyógypedagógussá vált. Fia, Essősy Gábor ma úgy idézi fel, hogy

édesapja nem nagyon mesélt neki 1944-45-ös kalandjairól.

A történteket minden bizonnyal kollegája és barátja, Illyés Gyuláné Kozmucza Flóra biztatására jegyezte fel, talán készült egy nagyobb lélegzetű írásra, könyvre is. A kevés dokumentumot most Varga László történész-levéltáros találta meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://b1.blog.hu/api/trackback/id/tr4211650246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bereczki Fodor Enikő 2016.08.27. 15:30:55

Nagyon köszönöm, hogy megírták.
(A leadben a Bárczi név helytelenül y-nal szerepel)