Hétfő reggel a világsajtó minden jelentős orgánuma az első helyek egyikén kürtölte világgá, hogy egy magyar film nyerte el a világ egyik legfontosabb filmes díját a Golden Globe-on. Nemes Jeles Lászlóék Saul fia című filmje sikert sikerre halmoz, és talán-talán – de ezt nyilván le kell kopogni, alulról fölfelé, háromszor – akár az Oscaron is jól szerepelhet.

És egy kis ország mire legyen büszke? Például a kulturális sikereire. Hogy minden nehézsége ellenére születnek olyan alkotások, amelyek ebben az igazán kemény iparágban és pénzes versenyben jobbnak ítéltetnek az amúgy többi kitűnő filmnél is.

Természetesen a film Nemes Jeles László, Röhrig Géza és a társaik alkotása, de még jó, hogy

mindannyian büszkék lehetünk rá,

mint amikor valaki egy-egy nagy úszóversenyen megnyeri az aranyat. Akkor sem mi úsztunk, keltünk hajnalban és napról napra hónapokon, éveken át küzdöttünk, hanem valaki más. Nekünk csak annyit kell tenni, hogy miközben a popcornt faljuk, és egy újabb üveg sörért menesztjük a gyermeket a konyhába, elégedetten hátradőljünk a tévé előtt, azzal, hogy: megnyertük, mert mi magyarok ilyen jók vagyunk.

Amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, az a magyar kultúra egyik legdicsőbb pillanata volt. Aztán ez a pillanat elmúlt, mert honfitársaink egy része – némi politikai támogatással – kemény zsidózásba kezdett, s megpróbálta elrontani azt a közös örömet, amelyre pedig olyan nagy szükség lenne. De hol van ez már. A Nobel-díj meg örök.

És tessék, most az internetes portálok kéjes örömmel idézgetik azokat a tűrhetetlen kommenteket, amelyek szerint ez a győzelem a magyar nép elleni összeesküvés egyik fényes bizonyítéka, egy kitalációról szóló provokáció. Persze, mi követjük el a hibát, hogy hagyjuk, ezek az ünneprontók megkeserítsék a szánk ízét.

Csak mintha kicsit sokan lennének, mintha elszemtelenedtek volna.

Mert ma még csak afféle kis perverz színes hír, hogy valaki azt mondja, ő aztán nem engedi majd ilyen filmek forgatását, inkább a Rongyos Gárdáról készüljön épületes alkotás, vagy a nemtudom miről. (Amúgy, hajrá, készüljön. Maximum majd behajtják az iskolásokat rá, ha nem sikerül olyan túl jól.)

Ezek a szövegek az állatpornós gengszterek lebukásáról szóló beszámolók között megfelelő helyen lennének. Végülis olyan is van, mégsem feltétlenül dicsekszünk vele.

Ám az ilyen megjegyzés a Magyar Országgyűlés kulturális bizottságának az elnökétől származik. Igen, egy jobbikos nőről van szó – bizonyítva azt a tételt, hogy önmagában a több női szereplő a közéletben sem segít már rajtunk. Az egyensúly végett persze szintén képviselő férje is hasonlókat visszhangozik. És ez a párt ma talán a legpotensebb ellenzéki alakulat. Csak úgy mondom.

Akkor mit csodálkozunk, hogy a kétkezi antiszemiták is felbátorodnak és ők sem akarnak lemaradni. Jól illusztrálva azt a közeget, amelyik kialakította a végülis Auschwitzhoz vezető közhangulatot. Mert

az Auschwitzba vezető út hómanokkal, telekikkel, wass albertekkel, nyírő józsefekkel – és az általuk felheccelt népekkel volt kikövezve.

Természetesen tudom, most nem olyan világot élünk. De azért az elég szomorú, hogy „igény már van” erre az antiszemitizmusra, idegenellenességre.

A nagyszerű Mészöly Miklós írta sok évvel ezelőtt: „Az antiszemita véli csak úgy, hogy csupán antiszemita. Valójában a bármikor és bármilyen bűnbak-igényre átprogramozható gettóba zárja be magát.”

És ez a tétel lehet, hogy visszafelé is igaz. A túl sok migráncsozás, az állami pénzen folyó uszítás a „bűnbakigény” felkeltése ezt hozza magával.

Egyik nap ezt gyűlöljük, másik nap azt. Sebaj, az állami média mindig segít.

Amúgy, csak halkan jegyzem meg, mert ingyen nem szívesen adok tanácsot Orbán miniszterelnöknek, hogy takaríttassa már ki az FB-oldalán azt a sok gyalázkodó megjegyzést, éppen úgy, mintha őt kritizálnák. Vagy ne is, lehet jó arra, hogy figyelmeztessen:

milyen országban élünk.

Itt akartam abbahagyni. De most jövök rá, hogy nem is.

Egy olyan országban, amelynek akadnak Nobel-díjas, Oscar-díjas és hétfőtől Golden Globe-on díjat nyert alkotói is, egy olyan országban, amelynek nagy többsége igenis büszke ezekre a sikerekre, jó lenni.

A saját hülyéi miatt meg szégyellje az magát, aki ránk szabadította őket.

Háromszoros hurrá a Saulnak.

Dési János