Most, hogy Szijjártó Péter nemzetközi filantróp graciózusan felajánlotta új villáját az árva menekültgyerekeknek, kicsit elszégyelltem magam, és késve bár, de nagy lelkesen magam is megnyitottam vidéki kúriám kapuját a rászorultak előtt.

Egy pesti hölgy például arról panaszkodott, hogy nála otthon nagyon meleg van, nehéz elaludni, viszont könnyű éjjel csatakosan felébredni, forgolódni. Tekintve, hogy ilyesmit (a forgolódást) magam mindig jó társaságban igyekszem tenni, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, átmeneti szállást, menedéket nyújtottam neki.

De hát ez így még nem menekültszállás, ne már, hogy

egy Szijjártó különb legyen nálam.

Ekkor jelentkezett a Monoszlói Nemzeti Elszállásolási Irodában egy idősebb úr, név szerint Lámpa Pál, aki úgyszintén menekültként regisztráltatta magát: elmondása szerint zaklatásnak volt kitéve törökbálinti otthonában.

Egy percig sem haboztam: őt is befogadtam, már csak azért is, mert a priuszom ehhez a pestkörnyéki településhez köt: arrafelé szoktam volt kormányplakátot rongálni.

De a ház nagy, tele van még hellyel. Ekkor villant agyamba a zseniális megoldás: fajtiszta egereket veszek magamhoz, egyrészt a színvonalas társaság fenntartása végett (nem ugatnak közbe, ha nagyritkán kinyitom a szám), másrészt pedig pajkos természetük miatt.

Az ötlet csírája különben már csaknem egy hónapja megfogant bennem, amikor egy nagydarab, másfélszáz kilós filmrendező időzött nálam, eredetileg ugyan csak egy víkend erejéig, azonban annyira megtetszett itt neki, hogy még a nyolcadik napon is „Holnap reggel én főzök kávét” kiáltással vonult nyugovóra.

Akkor fogadtam be az első egeret.

Határtalan nagylelkűségem már az első éjszakán meghozta gyümölcsét: évtizedes barátom a kertben, egy padon kucorogva töltötte azt a napszakot, majd másnap hajnalban örömkönnyek között örökre elbúcsúzott hajlékomtól. Mikor aztán az első egérrel kettesben maradtunk, egész jót cincogtunk az eseten.

Ő azóta néhány rokonát is bemutatta nekem, igen kedves família. Tulajdonképpen nincsenek különösebb politikai ambícióik, egyelőre a művészetek, meg persze a politológia érdeklik őket, az egyik nagybácsi pedig okleveles gasztronómus. (Sajt- és szalonnahéj szakirányban.)

Így élünk hát együtt, mi, menekültek. Küzdünk a sajtszabadságért, megrágjuk a könyveket, kis szürke trikócskákban rohangálunk, csak hogy az álomszuszék pesti nőt, meg a villanyvilágító embert megtréfáljuk. Persze nem csak ostobán ijesztgetjük egymást, intellektuálisabb vicceink is vannak. A könyvmoly haverom például, aki rendszerint egész éjjel Lámpa úr feje fölött, a hátsó szoba könyvespolcán művelődik, ma reggel azzal ugrott elő: Monoszló egér egy misét! (Ez a pofa, erős bibliaszagából ítélve, korábban a templom egere lehetett.)

Humánus ember vagyok, szívesen befogadok én mindenkit, főleg ha menekült szegény, de

mosogatni nem szeretnék rájuk.

Tegnap meg is állapodtunk a házi teendők igazságos felosztásáról. Az egerek porszívóznak, Pali délig alszik (az sem könnyű), a pesti nő pedig a bevásárlást vállalta magára. Ma reggel fel is riadt (horkoló kombájnok haladtak el a ház előtt), s első szavai szerint „Már bezárt a bolt, vagy még ki sem nyitott?”. Milyen igaza volt.

Ma falunap lesz, mindenki főz valamit, hangyaszorgalommal készülünk mi is. (Erről még nem esett szó: több száz kisebb lakótársunk is van, délutánonként sokszor pókfocizunk.) Tegnap például közösen megittuk a Pestről hozott fröccsnekvalót, de nem itattuk az egereket, hátha még kiskorúak és ki talál nekem jönni a nemzeti köjárványügyi hivatal.  Lámpa úr reggelre félretett magának egy kis szilvóriumot, az én mélyhűtött, jeges csúcsú unikumomat Mont Blanc-nak nézték és megmászták a hangyák, a pesti nő üres kézzel jött haza a mindig zárva tartó kisboltból, teli szájjal röhögtünk.

Így telt el a reggel, mielőtt megérkezett volna a hőmérő higanyszála, de ezt már nem mesélem el, mert nem szeretném izzadságszagú történetekkel untatni a nagyérdeműt.

Tardos János

P.S.: Most kaptam meg Balog miniszter úr sms-ét arról, hogyan írjak jót, de sajna már késő.