Hála istennek, végre kis falunkra terelődött a felső kormányzati körök figyelme.
Azt már talán említettem, hogy járt már nálunk személyesen maga Semjén Zsolt is, amit elsősorban az errefelé honos apróbb termetű énekesmadarak viseltek nehezen, mind a három. Pedig csak országzászlót vagy mit avatott, magunk között szólva ma már a legöregebbek sem tudják, hol a francba lehet. Felhúzva, legalábbis itt, ugyanis nincs. De még csak a rudat sem látta azóta senki.
Lehet, hogy ezeket a kellékeket egyszerűen elvitte magával, hogy más falvakat is megörvendeztessen velök. (Ne tessék megijedni a tájszavak olvastán, a legtöbbet én sem értem, pedig errefelé rajtam kívül senki sem használja őket.)
Na de nem a múlt homályába vesző kormányzati idefigyelésről akartam én írni, hanem épp ellenkezőleg, arról, hogy megén (esetleg megin) ide fogja enni őket a fene. Nem mintha tényleg vagy valójában érdekelnénk őket, de hát legutóbb
a Jobbik nyert Tapolcán, és most be méltóztatnak rezelve lenni.
Állítólag nagy volt a tanakodás odafenn, hogy Nyírő József kórházat kapjunk-é (de legalábbis egy csinos alapkövet), avagy – Deutsch Tamás javaslatára – a zsebhoki Európa-bajnokság rendezési jogát, esetleg egy új völgyhidat a kiszáradt névtelen patak fölé, illetve négysávos bekötőutat. Még a kisvasút gondolata is felmerült. De hiába ötletelt a Habony, attól való rettegésükben, hogy a közbeszerzést esetleg a Közgép nyeri el, minden javaslatát egyhangúan elvetették. (A Viktor.)
És közben erősen redőződött az összes homloka. Mind a 3 centi.
Aztán kibökte: Szoborot!
Lett nagy üdvrivalgás. Főnök, ez zseniális ötlet! – vetette közbe a mindig akadékoskodó Rogán. A kis Monoszló, ez a hűséges református falvacska hatalmas szobrot kap – révedezett az emberminiszter, név szerint Balog. Lehetne esetleg egy Nemzeti Dohánybolt is mellette – töprengett félhangosan a praktikus gondolkodású Lázár. A falu nagy szülötte kőben és bronzban – jegyezte meg diplomatikusan az ideiglenes külügyminiszter, s rosszul palástolt büszkeséggel egy kiló hajzselét kent szét a fején.
De erre már a führer is megmérgesedett.
Miféle nagyszülő? – kérdezte gyanakodva, s hirtelen haragjában egy fél kiló oldalassal verte az asztalt.
Hát, izé, nem ott született az a nagy keresztény felfedező és hittérítő, aki megtalálta a magyarok őseit a Járda-szigeteken?
– kérdezte most már sokkal félénkebben a kis Fonál, s immár teljesen ragacsosan.
Ott nem született senki – nyugtatta meg társait a Wikipédiát mindig kéznél tartó Habony. – Sőt, még a Lengyel Józsi bácsi is a Kútvölgyiben halt meg, tette hozzá, miközben a másik kezével elcsórt egy maréknyi hajzselét a Szijjártó bödönéből.
Az a büdös komcsi izraelita? – fitogtatta jólértesültségét El Simon, aki a vén lókötőről írta a diplomamunkáját. Illetve a padszomszédja, ő csak leleste róla.
Akkor lehetne határőrfalu Monoszló, próbálta más témára terelni a beszélgetést a mélyen humanista Balog, szögesdróttal bekerítenénk, automata géppuskákat telepítenénk körös-körül, és hangosbeszélőn 93 nyelven be lehetne mondani, hogy ha idejössz, tisztelned kell a törvényeinket. A hirtelen beálló csendben Hende a biztonság kedvéért megjegyezte: nem tud arról, hogy lennének automata géppuskáink, de még ha van is ilyesmi valahol hátul a raktárban, az tuti, hogy a hozzávaló muníciót Jeszenszky már rég eladta a horvátoknak.
Nem, szobor lesz, és kész – közölte a minisztertanács döntését a főnök,
de légvédelmi ágyú hiányában egyelőre meghagyta hadügyminisztere életét.
És azt is megmondom, kié. Nagy mártír elődömé, Bárdossy László miniszterelnök úré, akit a kommunisták végeztek ki, emelte fel tömpe mutatóujját a kivénhedt csatár. És halhatatlan utolsó mondatát fogjuk a talapzatra vésetni, amelyet a kivégzőosztag pribékjeinek arcába vetett.
Na és mi volt az, főnök? – kérdezte Szijjártó, aki nem a legtájékozottabb ilyen hülye diplomáciatörténeti kérdésekben.
"Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól" – dönnyögte maga elé amaz.
Tardos János