A FIFA mostani botránya – és egészen kicsiben a magyar paralimpikoni elnöké – sokat elárul az élsportot körülvevő világról.

Az élsport lényegéhez tartozik ugyanis a korrupció.

Ez nem azt jelenti, hogy az élsportolók lennének maguk feltétlenül a korruptak. Ők az esetek többségében

a „hasznos hülye” funkcióját töltik be.

Szükségesek, hogy fussanak, ússzanak, evezzenek, de végszükség esetén még az is, jó, ha egy labdába tudnak rúgni egy egyeneset. Az sem baj, ha közben látványosan szenvednek, sokat panaszkodnak arról, hogy nekik milyen irtózatosan sokat kell edzeniük (ami igaz legtöbbször), komoly áldozatot hozniuk (szintén van benne valami), sok minden jóról lemondani (így van), és aztán vagy jön a várt siker vagy nem.

Ráadásul a sportok többségéből gyorsan ki lehet öregedni, az élsportolók egy jelentős része komoly egészségügyi kockázatot vállal, sok mindent felad a civil életéből, és akkor az is lehet, hogy semmi nem jön össze neki, vagy ha mégis, hamar kipottyan a jóból, s aztán nem nagyon tud magával mit kezdeni.

Csakhogy.

Az élsportolókra egy hatalmas nagy, pénzéhes kaszt telepszik.

Igen, tudom, nem mindenki ilyen, és sokan megérdemlik mindazt a földi jót, amit kitermel nekik az élet, mert ügyesek, eredetiek, kockázatot vállalók – rengeteg ilyen is lehet. Nyilván. Ezen kaszt tagjainak nem kell izzadnia, korán kelnie, sérüléssel bajlódnia, számolnia a kalóriákat. Társadalmi megbecsülés, sok pénz, fontos emberek hasznos barátsága és a többi osztályrészük. Talán nem véletlen, hogy az aktuális hatalom kedvencei mindig is igyekeznek sportvezetői posztokat is megcsípni. És persze, aki elég jól helyezkedik, annak becsusszanhat itt-ott egy kis plusz pénz is.

Dollármilliárdok mozognak ide-oda, néha megéri olajozni ezt a gépezetet.

Akad, ahol ez az „olajozás” a legalitás keretein belül marad, mint luxus utazások, jutalék szponzori pénzekből, jól kiválasztott cégeknek szóló megrendelés, lakáshitelek visszafizetése és a többi. Néha túlburjánzik ezen a dolog, és egy-egy romantikus ország kis bankjában landol valami pénz vagy egy kedves futár, aki előszeretettel mutatkozik be Taxis Gyuszi néven,

ad át egy koffert igen hasznos beltartalommal.

Közben komoly iparágak dolgoznak azon, hogy a sportolókból hősöket faragjanak, mert a nép szereti a hősöket. És valóban inkább egy ügyes kezű gyeplabdázóból legyen példakép, mint egy közepesnél is bunkóbb tábornokból, nem egyszer tömeggyilkosból.

• Csakhogy a hős sportoló egyrészt azért kell, hogy rá épülhessen egy nagy reklám- és szórakoztatóipari gépezet. Ez úgy nagyjából rendben van.
• Másrészt viszont azért kell a „hős”, mert amikor valaki felvetné, hogy akadtak itt a sportági vezető urak és hölgyek környékén bizonytalan pénzmozgások, akkor mindig nagy svunggal oda lehet vágni, hogy te tohonya, lusta barom, attól a korán kelő, keményen dolgozó kissportolótól irigyelsz valamit? Hát csináld utána! – hangzik a göcögős felelet, miközben komoly tokáját simogatja egy jelentős bankszámla boldog tulajdonosa, visszataszító, szőrös ujjaival, amelyet gyémántos gyűrűk díszítenek. (Csak az erős vizuális fantáziájú olvasók kedvéért használt kép.).

Olimpia, focibajnokságok és a többi nem egyszer messziről bűzlenek.

Tudja ezt nagyjából mindenki, akit kicsit is érdekel a dolog. De sebaj, demagóg szövegekkel általában mindig sikerül magukat kidumálni. Aztán valaki úgyis elég gyorsan fut majd, vagy elég gólt rúg ahhoz, hogy a nép elégedetten hátradűljön a foteljében, miközben újabb dobozos sört pattint föl a pattogatott kukoricájához, megjegyezze – jaj, de szép dolog is ez a sport. És már senki nem meri megkérdezni, hogy

de hova is tűntek bizonyos százmilliók.

Most egy kicsit talán vége ennek a világnak. Pár hétre, amíg a lúzerek, akiket elvittek a rendőrök, eltűntek a színről, aztán állnak majd a helyükbe új hősei e modern kornak.

De ettől még nyugodtan tessék reggel beugrani a medencébe, eldobni a gerelyt jó messzire, berúgni azt a gólt.

Hiszen: the show most go on.

Dési János