- A Fidesz csupán a hangon finomít, de a célokon nem;
- Már Bajorországban is: aki nincs ellenünk, az velünk van, de Schäuble szerint nem győzhet a kínai modell;
- Malajzia bebizonyította az egész világnak, hogy összefogással meg lehet buktatni még a legbejáratottabb tekintélyuralmi rezsimet is.
A lap arra számít, hogy miután idehaza bebiztosította a hátát, most Brüsszellel készül megharcolni Orbán Viktor. Üzenete az, hogy a nemzetet fenyegeti veszély egy nemzetközi cselszövés formájában, amely a szuverenitásra tör és migránsokkal árasztaná el az országot, ha nem ő lenne a kormányrúdnál. A politikus immár egész Európára ki akarja szélesíteni a kampányát. Erről tanúskodik parlamenti beszéde, ám törekvései szöges ellentétben állnak azzal, amit Macron vagy Merkel szeretne. Azaz a pluralizmussal, az ellentmondás jogával és meglehetősen sok bevándorlóval. Ezúttal kivételesen nem említette Sorost, és jelezte, hogy nem kell sietni a fellépéssel a pénzember által támogatott intézmények ellen. Viszont nem árult el semmit arról, hogy milyen törvényeket kíván keresztülvinni. Zgut Edig a Political Capitaltól úgy értékeli, mindent egybevéve a mondandó az volt: azt csinálok, amit csak akarok.
Stefano Bottoni történész azt gondolja, hogy Orbán a nemzetek Európájának kíván hangot adni. Ehhez azonban bent kell maradnia az Európai Néppártban és már akadnak jelek arra, hogy e cél érdekében módosítja a retorikáját, de természetesen nem a programját. Erre utal, hogy ezúttal már nem az illiberális demokráciát hirdette, hanem a kereszténydemokráciát, amelyet bástyának szán a civilizációk harcában a muzulmán migránsok ellen. Ignatieff, a CEU rektora úgy véli, hogy a miniszterelnöknek sikerült bejátszania magát a földrész legnagyobb szereplői közé, az azonban nem világos, hogy nagy stratéga-e, vagy csupán az erőre épít. Bármi is a végső célja, nemigen kell rohannia. Fónagy János szerint hamarosan lesz néhány alkotmánymódosítás, de emiatt nem kell aggódni.
A német Alsóház elnöke félti a nyugati demokráciát, de szerinte az nem létezik, hogy a kínai modell kerekedjen felül. Csak éppen baj van az európai rendszer hatékonyságával, így egyre többen kérdőjelezik meg a demokratikus normákat, és ennek még lesznek politikai következményei. Schäuble komolyan veszi a panaszokat és úgy gondolja, hogy a politika valóban lassan reagál azokra. Szerinte cseppet sem szép, hogy a szélsőséges AfD bekerült a törvényhozásba, ám szerinte ebből még erényt is lehet kovácsolni, mert ha nincs nyomás, nem történik semmi. A politikus ígéretesnek tartja a francia elnök által diktált ütemet. Úgy fogalmaz, hogy a nyugati vezetők közül leginkább Macron az, akiből sugárzik, hogy lesznek változások. De a Bundestag első embere jó véleménnyel van az osztrák kancellárról is, mivel az nagy lendülettel szállt be az ország irányításába, de Ausztriát Európa-barát pályán tartotta. Vagyis Kurz elegendő brutalitással érte el a kellő lendületet, ami napjainkban oly fontos.
A lap úgy ítéli meg, hogy orbanizálódtak a bajor keresztény-szociálisok, ily módon tartanak a jövő felé. Tehát gyorsan tanultak barátjuktól, a magyar miniszterelnöktől, ennek megfelelően először lábbal tiporják a polgárjogokat, majd tekintélyelvű módon támadnak az ellenfelekre. A kommentár azt alapján állapítja meg a feltűnő hasonlóságot, hogy a tartományi kormány olyan törvényt készít elő, amellyel a rendőrség szinte korlátlan ellenőrzési lehetőséghez jutna, ám így a továbbiakban nevetséges volna polgárjogokról beszélni. Az orbanizálódás hirdetői autoriter stílusban igyekeznek legyűrni a hatalmas ellenállást a tervvel szemben. Két napja 30-40 ezren vonultak fel tiltakozásul, elítélő szakvélemények tömege született, ám a belügyminiszter az állítólagos „hazug propaganda” miatt dühöng. Az pedig még képtelenebb, amit a párt egyik parlamenti képviselője állított, hogy ti. a választásra jogosultak 0,3 %-a vonult fel, vagyis a bajorok teljes egészében támogatják a következetes biztonságpolitikát. Magyarán: aki nincs ellenünk, az velünk van. Ebből viszont az következik, hangsúlyozza az elemzés, hogy akinek még van egy csöppnyi józan esze, annak tiltakoznia kell.
Malajzia példája mutatja, hogy nem elkerülhetetlen az autokrácia felemelkedése. A választásokon győztes, 92 éves Mahathir a 90-es években még a tekintélyelvűséget képviselte, ma viszont ő a demokratikus erők vezetője, beleértve korábbi ellenfelét is, akit egykor rács mögé dugott. A sikerhez összefogásra van szükség, és pontosan ez történt a 32 milliós, többségében muzulmán államban, és ennél kevesebb ígéretes meglepetés volt mostanában a világban. Az országot az 1957-es függetlenné válás óta irányító párt először vesztette el a hatalmat, noha óriási kegyencrendszerre támaszkodhatott. Azon kívül módosította a választási körzetek határait, korlátozta a sajtót, nem engedett indulni, illetve börtönbe zárt több ellenzéki politikust. De az internet, a közösségi háló korában mindez kevésnek bizonyult.
A tanulság az, hogy még akkor sem szabad feladni, ha nem mindenki számára egyenlők a feltételek – mondja a Stanfordi Egyetem egyik szociológusa, hozzátéve, hogy sokfelé érlelődnek demokratikus folyamatok másutt is a világban, noha a szabadság általában véve zsugorodik. Pl. ostrom alatt áll a demokratikus rend Magyarországon és Lengyelországban. A maláj siker egyik oka, hogy az ellenzék vezetői figyelemre méltó értettséget tanúsítottak és kölcsönösen elfelejtették, illetve megbocsátották a korábbi ellenségeskedést. Wolfowitz, a Világbank volt elnöke, korábbi amerikai védelmi miniszter úgy értékeli: Malajzia mutatja, hogy meg lehet haladni a múltat. Fontos volt a győzelem érdekében, hogy megbékélt egymással a maláj többség és a kínai kisebbség. Ám hiba volna azt gondolni, hogy most minden egyszeriben jóra fordul, mert már sokszor akadt példa arra, hogy a győzelmet eufória kísérte, ám az csak előjáték volt, és utána szomorú spirál indult be a zűrzavar, sőt az anarchia felé.
