Katalónia függetlensége épp olyan, mint lépten-nyomon Soros-tervet emlegetni: mindenki tudja, hogy hülyeség, mégis milliók lelkesednek érte.
Eszünkben sincs közjogi vagy politikai igazságot tenni Madrid és Barcelona vitájában: alkotmányos, vagyis jogszerű volt-e a katalán függetlenségről rendezett népszavazás, avagy sem. Mindez mondanivalónk szempontjából mellékes körülmény - miként a végeredmény is az. A ma látott káosz már önmagában egy politikai ív végeredménynek is tekinthető.
A független Katalónia mellett lehetetlenség racionális, ha tetszik, gazdasági érveket felsorakoztatni. Ha egy pillanatra eljátszunk a kiszakadás gondolatával, a végeremény Barcelona számára több mint katasztrofális. Ahogy néhány évvel korábban a mostanihoz megszólalásig hasonló skót függetlenedési törekvések esetében az Európai Unió egyértelművé tette: egy tagállamból újonnan létrejövő államalakulat nem lesz automatikusan az EU tagja, ugyan úgy végig kell csinálnia a felvételi procedúrát, mint bármely más tagjelöltnek. Legyünk még precízebbek: lényegében kizárt, hogy egy független Katalónia be- vagy visszaléphetne az EU-ba, hisz a tagfelvételhez az EU minden tagállamának egységes, támogató szavazata kellene. Arra pedig még egy elvakult katalán sem számítana, hogy ezt a spanyolok támogatnák.
Barcelona tehát azonnal elvesztené uniós tagságát. Lehet erre legyinteni - alátámasztja ezt az érzést a magyar kormány Brüsszel-ellenes kampánya és a Brexit is. Ám az utóbbit, vagyis Nagy-Britanniát nem érdemes összehasonlítani Katalóniával semmilyen szempontból. És abban sem lehet senki biztos, hogy a britek olyan nagyon jól járnak majd a kilépéssel. Egyre kevesebb erre a garancia. A katalánok viszont bizonyosan alaposan ráfaragnának.
Kétségtelen, hogy a katalón területek többet fizetnek ma be a spanyol költségvetésbe, mint amennyit onnan visszakapnak. Ez azonban nem tartana sokáig a függetlenedés esetében. Már most kezdenek menekülni vállalat-óriások Barcelonából, tartva a következményektől. Ha pedig elindulna az elszakadás, fejvesztve menekülnének a cégek uniós területre. Mert bármekkora a hazaszeretet, a vámmentesség, az áruk és szolgáltatások szabad áramlása mégis fontosabb.
Széljegyzet: az európai ligákban játszó katalán focisták automatikusan válnának külföldivé, vagyis vonatkozna rájuk a légiós-keretszám. Zömük csomagolhatna, és mehetne haza a kispadra. Ez sem a játékosoknak, sem a kluboknak, sem a nézőknek nem érdeke. Azonban mindez nem csak a focistákra lenne érvényes. A magukat katalánnak valló munkavállalók is szedhetnék a sátorfájukat az uniós tagállamokból.
A katalánok elvesztenék az eurót, a határnélküliséget - hisz nem csak Spanyolországból, de az EU-ből és a schengeni övezetből is távoznának. A gazdaságuk egyik napról a másikra roppanna meg a legnagyobb foglalkoztatók lelépésével. Nagyon gyorsan a leggazdagabb spanyol régióból a kontinens egyik szegény államában találnák magukat a most elszakadásra szavazók.
Megéri ez?
Ezer kilométerekre Barcelonától könnyen rávághatjuk, hogy nem. Minek ugrálnak? Beszélhetik, tanulhatják, használhatják saját nyelvüket, saját parlamenttel rendelkeznek, saját közigazgatással - alig több szállal kötődnek Madridhoz, mint az EU bármely tagja az Unióhoz.
Bár innen szinte lehetetlen megérteni ezt az etnicista irrealizmust, annak nap mint nap tanúi lehetünk, miként írja fölül a józan észt a politikai hitvilághoz való ragaszkodás. Miként lehetetleníti el mégoly fontos kérdések esetében az értelmes vitát az érzelmek mindenhatósága - vagy ezen érzelmek hideg politikai számításból történő felkorbácsolása. Mindegy, hogy a katalánok, amúgy respektálható, függetlenség-mítoszát tölti fel egy, magát jobbközépnek nevező párt mindent felülíró érzelmekkel, avagy idehaza, és másik, magát jobbközépnek nevező párt az amúgy jogos egzisztenciális szorongásnak ad konkrét, gyűlölködő irányt. Az irrealitásba hergelés minden esetben a politikai bűnök legsúlyosabbika.
