Gyanútlanul dohányzom Islingtonban az erkélyen, már beesteledett. Pelyhenként hull a hó, el is kezdem számolni, mert ezzel bízott meg itteni haverom, aki hóstatisztikából készül doktorálni. De hirtelen velőtrázó nyirvákolás kezdődik, mintha birkát nyúznának a szomszéd kertben, vagy mintha ház nagyságú macskák üzekednének. Összerezzenek, elvétem a hószámolást. A kutya közben kissé álmatagon, a szemét dörzsölve kijön, ásítozik. Úgy látszik, érdekli a biológia.

Az idétlen sikítozásba közben ilyen dörmögő marslakóhangok is vegyülnek. Kitalálom: egy rókapár beszélget, a nőstény épp most kérdezte: hol a faszba csavarogtál, te alkoholista barom, a férje meg azt magyarázza neki kissé zavartan, hogy meccsen voltak a haverokkal, de csak egy sört meg két felest ivott, mert ő vezetett.

Itt vagyunk tehát London egyik legbelsőbb kerületében, körülvéve sárosnál sárosabb parkokkal, miközben a ház elöl-hátul kertben ázik, asszem, még egy labirintus is van valahol hátul, mindenestre a sötétben rendszeresen eltévedek valamiben.

Vendég vagyok itt, papírról olvasom a kapukódot, a rókák azonban állandó lakosok, egyiket-másikat már látásból ismerem is. Itt van például a portás, aki naphosszat a Myddelton Passage-ra néző rácsos kapuban ücsörög, kifelé néz. Bosszantja az erre sétáló kutyákat, szánt szándékkal összezavarja a kódot beütni próbáló lakókat és vendégeiket, óriási kalamajkákat okoz, miközben

ártatlan képpel a markába röhög.

A múltkor egy élemedett korú asszony, amikor végre bejutott a kertbe a húzós banyatankjával, majdnem hasraesett benne, mert a róka direkt keresztbeállt, még csak nem is útonállás céljából, csak mert gonosz.

Elmondhatjuk tehát, hogy a rókák, legalább is a londoniak, rendkívül vicces állatok, szeretik megtréfálni a többi élőlényt, főleg a rossz oldalon vezető sofőröket. Mindegy, mindenkivel tudatják, akit illet, hogy itt mégis csak ők vannak otthon. Persze nem is bántja őket senki, mint ahogy a magyar falusi ember sem zavarja el a gólyákat a kéményről (mert nem éri el őket).

A kutyák sem nagyon kíváncsiak a rókákra, ez utóbbiak pedig úgy tesznek, mintha kutya nevű állatról sosem hallottak volna. És nem is ambicionálják, hogy valaha is halljanak.

Jaj, jaj, róka! Nem harap? Nem veszett véletlenül?

De hát mit tetszenek gondolni, miért van az a sok oltási könyv, kutyaútlevél, macskarantén? Nagy-Britanniában utoljára 1975-ben hallottak veszettségről, amikor egy essexi nőt megharapott egy denevér. Azóta hírét sem.

A naiv utazó gondolhatná, hogy

mi a francért jönnek ide a rókák az erdőből vagy a szőlőből,

ahol honosak, mit keresnek a nagyvárosban, az utcán cikázó autók között? Talán csak nem a szemeteskukákat lökdösik fel élelemért, ahogy azt a mosó- és jegesmedvék teszik Kanadában vagy Alaszkában?

Hát először is: a londoni rókák sosem jártak semmiféle erdőben vagy szőlőben. Itt születtek, őslakosok, és itt is fognak kimúlni a boldog nyugdíjas rókaélet végén. A mi kertünkben is generációk élnek, a kisrókák óvodába járnak, az óvónénijük megtanít nekik sok mindent, amire a túléléshez szükségük lesz ezen a környéken.

Mindenekelőtt a környező kocsmák, éttermek nyitvatartási idejével ismerkednek meg a kis nebulók, ugyanis odajárnak majd étkezni. Iszonyúan fenn hordják az orrukat, ezért nyáron is drága bundában mennek. Szerencsére a kiszolgálás gyors és pontos, nemigen kell várniuk a pincérre, idegesen körmöt fényezni az asztal alatt, izgatottan köhécselni, a poharat véletlenül leverni. A pincér a záróra utáni percekben már jön is a nagy nejlonzacskókkal, kidobja a szemetet és az ételmaradékot. A szemetet a migránsok és azok leszármazottai egy nagy zöld autóval összegyűjtik és elviszik. Az ételmaradékot nem, mert azt már nem találják ott, amikor hajnalban erre járnak.

Az a rókák vacsorája.

Szerencsére nem minden étterem zár ugyanabban az órában, és persze az ételmaradékok jellege, minősége is változik. Így a londoni rókák élete vidám, változatos és időben jól strukturált. Erősen kedvelik az egzotikus konyhát, hiszen kora kölyökkoruk óta ott étkeznek. A spenótot azonban kerülik, a rókagyerekeket ezzel nem zaklatják a szüleik.  

Az éttermek mögött falatozó rókák – hasonlóan az emberekhez – undorral elkerülik a hagyományos angol konyhára specializált csehókat, így ezek helyét kevéssel a nyitás után olasz, indiai, holland, pakisztáni és maláj éttermek veszik át. (Nem, hollandok nem, arra a rövid időre minek.)

Önvédelmi okokból a rókák nem szoktak oda a kínai éttermek hátsó frontjához sem, mert ha nem így lenne, már egyetlen róka sem élne Londonban. (Gyanús módon nem nagyon látni London utcáin például patkányt, de okos ember egyébként sem rendel nyulat vagy darált húst kínai étteremben.)

A rókák nem nagyon esznek szendvicset sem, részben mert azok a legtöbbször háromszögletűek, és így rókakörökben babonás félelem övezi őket, másrészt pedig ki az a hülye, aki, ha ízletes étteremi menüben lehet része, fűrészpor ízű pótlékot majszol a déli munkaszünetben, illetve vidéki kiszállás alkalmával a sofőrülésben.

Egy rókának azért ennél több esze van.

Azt viszont megfigyeltem, ha elunják a negyedosztályú étterem görög kosztját vagy a borzalmas etióp húsgombócokat, átsétálnak a Hilton Double Tree konyhája mögé, homársalátát rendelnek köret nélkül, utána kávét, konyakot, majd havannai szivarra gyújtanak, és ha csak lehet, ellopják a porcelán hamutartókat is.

A kertben, ha az ügyeletes rókapuőr már beengedett, szabad utam van a ház szintén kóddal működő bejáratáig. Itt egy jóval ifjabb, de egy közlekedési affér miatt egyik hátsó lábára sánta róka fogad, fején tányérsapka, szélesre tárja előttem a bejárati ajtót. Kis zavarral a tekintetemben a zsebemben kezdek kotorászni, de unottan legyint: fejlődő országokból érkezett újságíróktól nem fogad el borravalót. (Ám amikor szemlesütve elhaladunk mellette, a kutyát sunyin kicsit oldalba billenti.)

Én nem azt mondom, hogy kutyának vagy volt szocialista embernek ez itt a földi paradicsom, de mégis ezerszer inkább rókázom itt szórakozásból, mint otthon kényszerűségből.

Tardos János